Ebben a cikkben bemutatunk tíz olyan valaha volt bölcs mondást, amelyet az idő, és a helyzeti hatástalansága annyira agyonkoptatott, hogy ha az ember már csak meghallja őket, dührohamban törne ki. Tulajdonképpen az érvénytelenedés és a hatás elvesztésének folyamata az, amelynek a végeredménye, hogy közhellyé válnak. Kéretlen jótanácsok, a fájdalom csendjének betöltésére használt mondatok, melyek általában csak olaj a tűzre. Ráadásul egy-egy ilyen helyzethez a meg nem értés fájdalma párosul amiért aztán az elménk ezen mondatok végleges világból való kirekesztése után kiáltanak, elvégre az adott helyzetben valódi megoldások helyett kapjuk, vagy csak egyszerűen azt hiszik róluk az emberek, hogy még érvényesek, és a bölcsesség látszatát keltik vele. A most bemutatott tíz közhelyet pedig megpróbáljuk „korszerűsíteni”.
1. Jótett helyében jót várj.
A mai értékválságos világunkat mi sem fémjelzi jobban, hogy ez a közmondás elértéktelenedett. Mindannyian tapasztaljuk, hogy a jótetteket keményen kihasználják általában, hiszen az előrejutás, érvényesülés manapság pszichopátiás viselkedést követel meg, így, ha nem akarunk csalódni, akkor jobb, ha a jótettünk teljes önzetlenségből fakad, különben nagyot csalódunk. Így helyesen:
Jótett helyében ne várj jót, mert pofára esel!
2. Az idő mindent megold.
Gyász, fájdalom, tragédia. Minden olyan helyzetben elhangzik, amelynek a feldolgozása nem megy egyik pillanatról a másikra. És valóban, az idő mindent megold, és semmit sem. Vannak egyszerűen olyan dolgok, amik az idő multával talán kevésbé fájnak, de múlni sohasem múlnak el, csak a halállal. A halál viszont mindent megold (Mors omnia solvit.), csak akkor már nekünk is tökmindegy. Tehát:
A kicsi bajt az idő oldja meg, a nagyot a halál.
3. Mindenki azt kapja, amit megérdemel.
Nos, a történelem folyamán talán ez az egyik közhely, ami nagyjából sohasem volt érvényes. Mai világunkra meg fokozottan igaz, hogy a rátermetten törtetők kapnak igazán sokat másokon átgázolva, amit semmiképpen se érdemel meg. Gyakran látni, hogy a kitartó becsületes munka egyáltalán nem fizetődik ki. Ellenben az intrika, a hízelgés, a gonoszság, elnyeri meg nem érdemelt jutalmát. Ezért inkább:
Mindenki azt kapja, amihez elég gátlástalan, hogy megszerezze.
4. Az élet nem habostorta.
Talán ez a létező legsoványabb vigasz, amit mondhatunk annak, aki éppen veszteséget szenvedett el, vagy bármilyen erős negatív hatás érte. Az ilyen mondatokat kár kimondani, sokkal jobb helyette a csend. Vagy idézve az irodalmi angollal megírt Opus szám értelmezését: „az élet az élet”. Mintha bármikor is kifizetődő lett volna bármiféle elvárás, hogy az élet habostorta e, vagy mondjuk hagymás-rostélyos rohadt káposzta helyett. Tényleg félelmetesen üres ez a mondás. Inkább:
Az élet ne legyen a mondat alanya!
5. Külső megfog, belső megtart.
Sajnos a sekélyesség, és a kiüresedő külsőségek virágkorában igencsak igaznak hathat ez a mondás, habár a szerelem dinamikája sokkal, de sokkal bonyolultabb még ebben a felületes világban is, amikor felületes értékítéletből várunk el mély érzelmeket. De ez az antagonizmus általában senkit sem zavar. De tekintve az elmagányosodás mértékét a társadalmunkban eléggé intő jel arra, hogy át kellene gondolni a felületes elvárászuhatagunkat, és a hús-vér ember viszonyát. A kapcsolatok minősége meg, körülbelül: külső megfog, külső megtart, míg el nem csúnyul. De azért akadnak még pozitív példák, ahol átlátható, hogy a külső vonzalma kevés a megfogáshoz. Így:
Kisugárzás megfog, belső megtart.
6. Hazug embert előbb utolérik, mint a sánta kutyát.
Hát persze. Manapság főleg, amikor egy egyszerű állásinterjún is hazudni kell folyamatosan, hogy eladd magad a HR szakma rettentően tudományos fejlettségének ellenére! Amikor a politikus a tévében nagyjából soha nem mond igazat. Ez az egyik ténylegesen 100%-ig érvénytelen marhaság, ami még csak sovány vigasznak se jó, ha tapasztalunk valami negatív élményt. De tényleg van, amikor utolérik a hazugságot, méghozzá ekkor:
A hazug embert utolérik, ha nem hazudott elég okosan.
7. Mindenki a maga sorsának kovácsa.
Természetesen, különösen azok a besorozott katonák, akik mondjuk odavesztek a világháborúban. Maguknak keresték a bajt nyilván, mert nem voltak elég ügyesek, hogy elugráljanak a géppuskatűz elől. Hát nyilván. Minden csak rajtad múlik, ha a modernebb önmegvalósító individuum változatot mondjuk. Amely különösen érvényes, mikor valaki veleszületett rendellenességgel éli az életét úgy, ahogy, tényleg, csak rajta múlik. Meg lehetne számtalan példát sorolni.
Mindenki a szerencséje és a társadalmi rangja mértékéig a maga sorsának kovácsa.
8. Az igazság mindig az, amit annak gondolunk.
Na, itt életbe lép egy újfajta műfaj, amellyel terhelt minden bölcselkedő harcművészeti film, amikor a nagymester ködösen fogalmazva adja át a tanítványnak az „igazságot” minél ködösebben megfogalmazva. Ez a hatásvadász semmitmondó klisé fogalma. Amikor a hatásvadászat a lényeg, nem pedig maga a tartalom, hiszen az tulajdonképpen nincs. Csak a bölcsesség látszatát adja, holott valójában ezek a mondatok sohasem voltak jók semmire. Inkább:
Az igazság az, amit tények támasztanak alá.
9. Aki másnak vermet ás, maga esik bele.
Minden bizonnyal ezt hallva megvígasztalódnak azok mondjuk, akiket például a kollégájuk fúrt ki a cégnél, mert meg akarta kaparintani annak a pozícióját. Nem, sajnos nem szokott győzni az igazság általában, mint ahogy szeretné ez a mondat. Hiszen a pszichopatikus viselkedés elvárt formája, hogy a magunk érdekében másnak kart is okozhatunk, csakis a magunk érdeke az egyetlen fontos dolog.
Aki másnak jó vermet ás, abba bele is esik más.
10. Kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba.
Talán Hérakleitosz korában még valamelyest érvényes lehetett, talán egészségesebb volt az emberi psziché? Most bizonyosan szörnyethalna a fájdalomtól, hogy látná, bizony van, ami nem változik, és vannak emberek, akik nehezen, vagy semennyire nem változnak, és rendre elkövetik ugyanazokat a hibákat. Újra, és újra. És annyiszor lépnek ugyanabba a folyóba, amíg a leckét meg nem tanulják. Egyes esetekben ez bizony életfogytig eltarthat ebben az infantilis társadalomban.
Ha fejlődőképes az ember, akkor kétszer nem lép ugyanabba a folyóba.
További cikkek
