Felnőttként sokszor elgondolkodtam azon, hogy mikor volt az első alkalom mikor megbélyegeztek. Ugyanis valljuk be, mindenkire rányomnak valamikor egy szép, élénk jelzőt, mely örökre a bőrébe ivódik, mint egy tetoválás. Bármennyire is próbáljuk, soha többé nem tudjuk levakarni magunkról. Ha az évek el is telnek és már senki sem használja azt a bélyeget rajtunk, akkor is újra és újra visszatér, mert az emlékeinkben továbbra is benne él.
Mikor visszaemlékeztem az első „bélyegzésem” pillanatára, rájöttem, hogy nem is az volt a lényeg, hogy mikor történt, hanem az, hogy KI tette rám azt a pecsétet.
Azt mondják, hogy életünk és személyiségünk alakulásában a szülőknek, a családunknak és a tanároknak van a legfontosabb szerepe. Az ő dicséretük esik a legjobban és egyben az ő bántásuk fáj a legjobban…
Ám egészen biztosak vagyunk abban, hogy ez valóban így van? Én azt mondanám, hogy az ő szerepük kulcsfontosságú, de mellettük van egy másik lényeges tényező. Ugyanis a gyermek érzéseinek és magának az egész lényének a legnagyobb fájdalmat nem más tudja okozni, mint egy MÁSIK GYERMEK.
Gondoljunk csak bele abba, hogy az összes gúnynevet a saját korosztályunk volt az, aki ránk aggatta. A saját óvodás vagy iskolatársaink sértései miatt jöttünk haza a legtöbbször sírva vagy csendben, egy szót se szólva. Akkor még ugyanis nem tudtuk elfogadni azt, hogy valamiben különbözünk, és ha ezt szóvá tették, az nagyon mélyen érintett minket. Sokak életét pedig a gyerekkori sérelmek a mai napig komolyan érintik, és ami még rosszabb, hogy azok a bántalmak meghatározzák a felnőtt személyiséget is.
Buta vagy! (Százszor jobban megszakad a tanulásban, csakhogy megértse.)
Buta vagy! (Órákat ül elkeseredetten a könyvek felett, de még mindig nem érti.)
Buta vagy! (Ül a könyvek fölött és már zokog, mert még mindig próbálja megtanulni.)
Buta vagy! (Ül a könyvek felett és már csak nézi és nézi azokat gyűlölettel.)
Buta vagy! (Végleg becsukja a könyveket, hisz egy buta úgyse fogja soha tudni azokat.)
Dagadt vagy! (Kicsi kora óta vágyakozva nézi, ahogy a sovány testalkatúak a csokit eszik.)
Dagadt vagy! (Elkezd a megszokottnál is kevesebbet enni, de még így is dagadtnak hívják.)
Dagadt vagy! (Elkezdi fizikailag is megerőltetni magát, de ez sem használ.)
Dagadt vagy! (Elkeseredettségében hatalmas mennyiségű ételt magához vesz, minek tagadja meg magától, hisz úgyis dagadt.)
Dagadt vagy! (Bűntudata támad, és az ujjával lenyúl a torkán…)
Gyenge vagy! (Egy egész csapatnyi fiatal elkezdi követni, piszkálják és lökdösik.)
Gyenge vagy! (Óvatosan lép az utcára és az iskola folyosójára, hogy nehogy kövessék.)
Gyenge vagy! (Folyamatosan rejtőzködik, mert fél attól, hogy mi lesz, mikor megtalálják.)
Gyenge vagy! (Váratlanul a csapat körülveszi, elcsattannak az első ütések és pofonok.)
Gyenge vagy! (A teste már több helyen lila, ahogy a földön rugdossák, de nem szól senkinek, csak tűri, hisz ő gyenge és gyengéknek senki nem segít, csak kiröhögik.)
Stréber! Nézd már, bőg a kisbaba, mert rossz jegyet kapott! Zsiráf! Hülye szamár! Disznó! Már megint zabál! Nézd azt a mama bugyit, de gáz! Húzzuk le róla! Ez bepisilt! De csúnya vagy! Szerencsétlen! Na mi van még csak visszaszólni sem tudsz? Béna! Sose fogsz jó dolgozatot írni! Köpjétek le! Mit ugrál ez a törpe?
Ezernyi szó, mondat és megszámlálhatatlan emberi történet, mely fájó nyomott hagyott a gyermeki szívekben. A korábban leírtak mindössze töredékek lehetnek.
Felnőttként talán már tudjuk, hogy mindannyiunknak megvan a saját bélyege, melyet amennyire lehet, méltón próbálunk viselni. Talán ezek a bélyegek segíteni fognak minket abban, hogy a saját gyermekeinknek ne kelljen elviselni azokat a sérelmeket, amiket nekünk kellett.
Szülőként és tanárként rengeteg múlik azon, hogy megfelelően figyelünk-e. Ha szemünket és szívünket is a gyermekeinken tartjuk, talán még azelőtt észrevehetjük a figyelmeztető jeleket, hogy maradandó sérülést szenvedne a lelkük egy másik gyermek tetteitől. Erre a figyelemre a mai világban mindennél jobban szükség lenne!
További cikkek
