A maximalizmus káosza

Mindannyian törekszünk a tökéletességre, életünk minden területén, nap mint nap. Legyen szó munkahelyről, iskoláról, hobbikról, vagy a reggel gondosan összeállított szettünkhöz illő cipő kiválasztásáról, folyamatosan a legjobbra törekszünk. Ha valaki, akkor én maximalistának tartom magam, és ez egyáltalán NEM azt jelenti, hogy amit csinálok, az mindig tökéletesre sikerül. Sőt. Ma a tökéletességre való törekvés árnyoldalát szándékozom bemutatni.
 
Azoknak, akik régóta követik a Magazint és rendszeres olvasóink, talán feltűnt, hogy jóideje nem jelent meg új cikkem. Ennek egyik oka a már említett időhiány, de már én is unom ezt hallani, panaszkodni meg nem szeretek, szóval inkább rá is térnék a másik okra; Ez a maximalizmus.
Ma megnyitottam a "Hashtag jegyzetek" mappát, amiben az utóbbi hónapokban elkezdett cikkeim sorakoztak. Szám szerint 18. Némelyik "már majdnem kész, de még kiegészíteném", vannak a "Áhh, túl rövid, ezt és ezt sokkal jobban ki kell még fejtenem", illetve a "Ez határozottan nem publikus egyelőre", de túlnyomó többsége a "Elkezdem, eszembe jut valami más, írok pár sort arról is" kategóriába tartoznak. Találtam olyan jegyzetet, amiben 2 tőmondat volt. Kettő. És ennyi. Semmi folytatás, még csak kulcsszavak se. Nem tudom mi járt a fejemben, gondolom le kellett írnom azt a 2 rövidke mondatot, hogy ne felejtsem el és majd később valami baromi ütős cikket írjak az alapján. Igazából csak a cikk-megírós rész maradt el végül.

Még egyszer átfutottam a jegyzetek címeit, kijelöltem őket és nyomtam egy delete-t. Úgy tűnhet hülyeséget csináltam és órák munkája veszett kárba, de kellett egy tiszta lap vagy ebben az esetben egy üres mappa. Mivel a gondolataim között az esetek túlnyomó részében hatalmas káosz van, így néha azokat is rendbe kell raknom. A fejemben cikázó gondolatok egy töredéke ebben a mappában tengődött már jó ideje. Az, ami hónapok alatt sem forrta ki magát, amiről nem tudok 2 nap alatt annyit írni, amivel elégedett vagyok és amihez azzal a mentalitással fogok hozzá, hogy "Ajj még mindig nincs kész", arról nem is akarok írni. Olyasvalamit szeretnék publikálni, amin napokig agyalok, mert nem megy ki a fejemből az adott téma, majd néhány óra alatt összeszedem a gondolataim, leírom őket, a publikálás után pedig várom a pozitív és építő jellegű (mert így szebben hangzik) negatív visszajelzést. Mert ez az a bizonyos érzés, ami miatt egy évvel ezelőtt hetente jelentek meg cikkeim, nem pedig havonta egy-egy, azok is csak nehézkesen íródtak meg. Ez az, ami miatt megszerettem az írást. Az pedig, hogy a soraim több száz, olykor több tízezer emberhez is eljutnak, mai napig hihetetlennek tűnik.

Ha a maximalizmus azt jelenti, hogy többé már nem élvezed és munkának fogod fel azt, amit egyébként szívesen csinálsz, akkor én köszönöm szépen, nem fogok megpróbálni tökéleteset alkotni semmilyen téren. Persze ezt könnyű mondani, a berögződött szokásokat nem két nap leküzdeni, és semelyik maximalista nem fog egyik napról a másikra nemtörődömmé válni. És nem is erről szól ez, csupán arról, hogy legalább egy egészen kicsi terhet lerázzunk a vállunkról ezáltal. Tudom, hogy az egyik legnagyobb közhely, de épp ezért igaz az a mondás, hogy "tökéletes" nem létezik. Olyan mintha téglákat pakolnál egymásra, abban a reményben, hogy egyszer majd eléred a felhőket, ha elég magasra építed a tornyod. Ne akard mindenre a "tökéletes" jelzőt aggatni, mert mindig félkésznek fogod érezni amit csinálsz, bármennyi energiát is fektetsz bele. Sosem fogod elérni a felhőket, bármennyire is küzdesz érte. És nem is kell elérned őket, innen is csodás kilátás van rájuk. Talán még szebb is, mint ott fent.
 
Küzdj a valódiért, az egyediért, valamiért amit szívvel-lélekkel csinálsz! Ezerszer jobb, mint valami, ami látszólag tökéletes.