Mikor kicsi voltam és sokat játszottam az utcán, gyakran elsétáltam egy különleges rózsabokorhoz, mely az úttest mellett virágzott. Ámultam a különböző színekben pompázó árnyalatain. Azonban mindig furcsának találtam, mert kicsit torzonborz volt és egy kivágott fát ölelt körül. Mégis látni lehetett rajta, hogy valaki folyton gondozza. A sokszínűsége miatt olyan volt, mintha egy családot jelképezne, melynek tagjai mind különböznek egymástól mégis valahogyan együtt élnek, harmóniában. Na jó, talán nem mindig harmóniában, de az biztos, hogy elfogadják egymást olyannak, amilyenek.
Ám, ahogy nagyobb lettem egyre kevesebb időm volt megcsodálni ezt a különleges teremtényt, mert mindig rohannom kellett valahová, vagy mindig késésben voltam. Egyszerűen nem volt időm megállni egy pillanatra sem.
Azonban egy nap, mikor a csoda folytán, nem voltam késésben, úgy döntöttem, hogy a hosszabb úton megyek az iskolába, a rózsabokor irányába. Ekkor megláttam egy idős hölgyet, ahogy a növényt gondozza. Távolból figyelve látható volt, hogy olykor-olykor még meg is simogatja, mint egy puha szőrmét, nem is félve a tüskéktől. Úgy döntöttem, hogy odamegyek hozzá ő pedig kedves mosollyal fogadott.
– Szóval maga gondozza ezt a kis családot? – kérdeztem tőle.
Majd az idős hölgy szemében egyszerre véltem felfedezni az örömet és a bánatot is a kérdés hallatára.
– Igen, én. – felelte visszafogottan. – Már hosszú évek óta viselem gondját ennek a viharvert kis rózsa családnak.
– Nagyon szépek! – dicsértem meg.
– Bizony, de sokat kell ápolni a rózsákat, olyanok, mint az emlékek, ha nem törődünk velük eleget, akkor elveszítjük őket. – mondta halkan, de határozottan.
– Ilyen sokat tetszik gondolni az emlékeire?
– Így van. – mosolyodott el. – Nekünk, időseknek, akiknek már oly veszélyes a jövő, sokszor sokkal jobb visszagondolni az elmúlt időkre. A múltunkat semmi nem tudja elvenni tőlünk. De ugyanolyan fontos a jelen is. Nem is gondoltam, hogy a mai világban még van olyan fiatal, akinek van ideje megcsodálni néhány virágot.
– Sajnos ez igaz. Én is folyton rohanok. Arra tetszik emlékezni esetleg, hogy a legtöbb rózsa miért fehér és vörös színű a bokron?
– A két szín, két családot szimbolizál, akiknek összefonódott a sorsa. – suttogja. – Még fiatal voltam mikor az első rózsák kinyíltak rajta. A többi színű rózsák csak évek múltán lettek közéjük ültetve.
– Húha, ilyen idős ez a kis rózsabokor?
– Én sajnos idősebb vagyok nála gyermekem! – kacagta.
– Elnézést!
– Semmi baj! – kuncogta. – De nem kell már tovább indulnod?
Ránéztem az órámra és rájöttem, hogy 10 perc múlva becsengetnek.
– Húha, tényleg, rohannom kell, mindjárt elkések! – döbbentem meg. – Köszönöm a mesét!
Azzal futásnak eredtem, de a hölgy még utánam kiáltott aggódva.
– Aztán nézzél körül rendesen! Nincs olyan dolog az életben, amiért annyira rohanni kellene!
A következő napjaim nagyon zsúfoltak voltak. Bármennyire is próbáltam, nem tudtam a hosszabb úton iskolába menni. Feladat itt, feladat ott, pedig nagyon szerettem volna már újra találkozni az idős hölggyel. Bő egy hónap után végre akadt szabadidőm és elindultam kora reggel a rózsabokor irányába. Azonban, ahogy közelebb értem láttam, hogy két kamasz fiú egy ollóval a rózsákat vagdossa le a bokorról. Az idős hölgy pedig kétségbeesetten próbálja megállítani őket, ekkor az egyik fiú csúnyán meglökte, és a néni elesett. Azonnal futásnak eredtem feléjük és teljes erőmmel rájuk ordítottam
– Azonnal hagyjátok békén a hölgyet és a rózsabokrát!
– Ez a bokor az út mentén áll, nem a nyanyáé, hanem mindenkié. Azt teszünk vele, amit akarunk! Te mégis kinek képzeled magad, hogy beleszólsz mások dolgába? – kiáltották felém.
Azonban, ahogy közelebb értem, rögtön elsápadt az arcuk, ijedtükben eldobták az összes bimbót és elmenekültek. Rájöttek, hogy az igazgató gyermeke vagyok.
A hölgyhöz fordultam és segítettem neki felállni.
– Jól van? Nagyon megütötte magát? – kérdeztem aggódva.
– Dehogy. – szipogta. – Tört már csontom, ez most csak egy kis lilulás lesz, de a drága kis rózsáim…
– Elnézést, hogy ezt mondom, de ezek csak virágok. Nem érnek annyit, hogy baja essen magának miattuk.
A hölgy ekkor szomorúan megrázta a fejét és könnycseppek bújtak elő a szeméből.
– Drága gyermek, ők nem csak rózsák. Ők a szeretteim. A rózsavirágok azok emlékét őrzik, akikért mindent odaadnék, az életemet is!
– Tessék? – lepődtem meg.
A hölgy szeme még könnyes volt, de megjelent egy apró boldogság is a tekintetében.
– Sok-sok évvel ezelőtt volt egy fiam. Egy igazán kedves és leleményes fiú, aki nagyon szeretett engem. Kamasz volt mikor meghódította élete első szerelmét. Ó az a kamasz szerelem! Nem sokkal később a kezét is megkérte. Ennél a fánál, melynek már csak a törzse maradt meg a rózsák ölelésében. A lány maga volt a jóság. Sosem felejtem el azt a figyelmességet és őszinte szerelmet, ami a fiam felé irányult a szívéből. Gyönyörű pár voltak – a hölgy szeme csak úgy ragyogott, ahogy mindezt mesélte.
– Azonban – folytatta és az arca váratlanul komorrá vált. – nem sokkal az esküvő előtt, mikor látogatóba jöttek hozzám balesetet szenvedtek. A fiam vezetett egy robogót és mögötte ült a kedvese. Frontálisan ütköztek a velük szembejövő autóval. Természetesen vétlenek voltak. Az autó sofőrje nem tartotta be a sebességkorlátot, majd a telefonját szorongatva és szédelegve, de makkegészségesen szállt ki az autójából. Láttam az ablakomból. Viszont a számomra két legfontosabb ember, lerepülve az összetört robogóról, egyenesen fejjel csapódott annak a fának, aminél eljegyezték egymást. Esélyük sem volt. Az autó sofőrje pedig csak annyit mondott, hogy sietnie kellett valahova és ezért hajtott gyorsan.
– Én… Én… Nem is tudom, mit mondjak. – dadogtam. – Tiszta szívemből sajnálom, ami történt…
– Köszönöm, de nem kell. A sors akarta így. Rájuk a boldogság egy másik világban várt. Így kellett történnie, de rengeteg évembe telt ezt elfogadnom. Hisz láthatod, ez volt az egyetlen fa, ami itt állt ezen az útszakaszon. Ha csak egy kicsit is arrébb történt volna a baj…, ha nem a fának csapódnak… talán túlélték volna. De valamiért nekik mégis menniük kellett. – suttogta.
Nem tudtam megszólalni, mindezek hallatán, csak csöndben néztem magam elé és hagytam, hogy folytassa a történetet, amit talán évtizedek óta, még senkinek nem mesélt el. Már rég tudtam, hogy elkések az iskolából, de valahogy ez a probléma olyan apróvá törpült, hogy meg is feledkeztem róla.
– Végül – folytatta a hölgy – én és a lány családja nem akartuk, hogy ezen az útszakaszon ez a baleset valaha bárki mással is megtörténjen, ezért ezernyi könnycseppet hullajtva, de kivágattuk a fát. Majd közösen ültettünk rózsákat a fa köré. Én a vöröset, a lány szülei a fehéret. Én évek múltán más színű rózsákat is elültettem közéjük, hogy képviseljék az unokáimat, akik sosem születtek meg. A természet csodája, hogy a rózsák mintha tudták volna a jelentésüket, összefonódtak. Egy családdá. Már csak ők maradtak nekem, akikről gondoskodhatok és segítenek újra élni azokat a régi boldog perceket, amiket a szeretteimmel tölthettem. – fejezte be a történetet, a fájdalom pedig tovaszállt a tekintetéből, újra úgy mosolygott, mint mikor először találkoztunk.
– Jajj, de mit csinálok én itt gyermekem, hát elkésel miattam az iskolából! – kiáltott fel.
Hosszú évek óta először nem érdekelt, ha elkések valahonnan.
– Az iskola várhat – feleltem végül mosolyogva. – Segítek rendbe rakni a kis bokrot, hogy újra ragyoghasson. És tudja mit? Megígérem, hogy soha többé nem rohanok sehová!
Ha valahova nagyon rohansz, lehet, sose érsz oda. Ha valamit nagyon erőltetsz, lehet, sose éred el. Ha valamit nagyon akarsz, lehet sose lesz a tiéd. Ne rohanj, ne erőlködj, ne akarj mindenáron. Élj a pillanatban, élvezd azt, amid van, mert a boldogság a pillanat töredéke alatt létrejövő örökkévalóság. Csak rajtad áll, hogy hagyod-e megtörténni.
További cikkek
