„Hol volt, hol nem, a biztos egzisztencián túl, ahol a kamatlábak az égig értek, ott lakott egy szegény család. „ – a mai mesekönyvekben már így kezdődnek a történetek.
Harmincas, negyvenes éveinknek kellene a legjobbaknak lenni. Iskolásként arról ábrándoztál, hogy majd mikor nagy leszel, hogyan fogsz élni. Biztos vagyok abban, hogy legalább egy családi ház (sok kutyával) volt az általános iskolás rajzaid között. Idővel leadod, már panel is jó lesz porcicával, csak ne legyen rajta jelzálog. Pörögtél kislányként a fodros szoknyádban, hogy mikor felnősz, tele lesz ilyen szép dolgokkal a szekrényed. Végül a turkálóban inkább farmert veszel, mert az praktikusabb öltözék, és többször tudod hordani. Felnőttél, már nem akarsz sokat, csak esetleg évente egyszer elutazni nyaralni. Vagy lecserélni a régi autódat, ami többet van a szerelőnél, mint használatban. Mindegy is mire, de végül eljön az a pont, mikor felveszel egy hitelt. És még egyet. Majd találsz a másik banknál egy kedvezőbb kamatozásút. Aláírás, anyja neve hat példányban, és egyik bankból kiviszed, másikba meg beviszed a pénzt. Mindig egy kicsivel, de elkezdenek nőni a terhek, vagyis a tartozásod végösszege mindig egyre nagyobb lesz. Betudhatjuk ezt társadalomkritikának is, hiszen nem csak én, de az ismerőseim közül többen is benne vannak ebben az úgynevezett adósságspirálban.
Sose tartoztam az „aranykanállal a szájában született” társasághoz, de sajnos manapság már az átlag színvonal is távolodni látszik. Egyre több helyről hallom, hogy ha tisztességen dolgozol, abból bizony nem lehet megélni. Alulfizetettek vagyunk, és most teljesen mindegy melyik szegmensén vagy a munkaerőpiacnak. Közigazgatásban dolgozó ugyanúgy szenved, mint például egy egyenruhás. Több műszakban dolgozó sem kap annyit, amennyi időt távol tölt a családjától. Dolgoztam hétvégén, és éjszaka is, több éven át, de valahogy sosem éreztem azt a fizetésnapon, hogy igazán kompenzálva lettem volna ezért. Jelenleg komolyabb válságot eredményez már az is, hogy az albérletem ára félévente emelkedik. Minden hónapban újabb és újabb dolgokról kényszerülök lemondani, csak amiatt, mert becsületes munkavállalóként (hátszél, és mutyizás nélkül) máshogyan nem tudom kifizetni a lakhatásommal járó költségeket. A baráti körömben is van, aki költözni kényszerül, vagy épp gyereket vállal, annak minimum másod-, és harmadállásokat kell keresnie, vagy legalább 25 évre kell eladósítania magát. Vagy elindulsz külföldre, és bízol a jó szerencsében, meg abban is, hogy az itthon maradt szeretteid megvárnak. Nem tudom, hogy jobb-e, ha napi szinten küzdesz a honvággyal és a magánnyal, viszont legalább minden számládat be tudod fizetni hó elején és még félre is tudsz tenni.
Távol áll tőlem mindenféle politikai irányzat, sajnos a munkahelyemen így is többször találkozom ezzel, mint ahányszor igényem lenne rá, és nem is szeretném erre az irányba terelni a témát. Szavazás ide, választások oda, mindentől függetlenül azt mondom, a kialakult helyzetért egyik párt sem tehető felelősé. Inkább gondolom a munkaadók hibájának, és a felsőbb vezetők önzőségének. Míg kétszeres, háromszoros szorzóval kapják a cégvezetők a fizetésüket, addig egészen egyszerűen nem éri meg becsületesen végigdolgozni az életed nagy részét. Csoport-, osztály-, részleg vagy épp műszakvezető, majd ezek feletti és esetleg még azok feletti igazgatóság tagjai alsó hangon félmillió forint körüli fizetést eltesznek havonta, addig bicskanyitogató érzés lesz napi nyolc órában 150-200 ezer forintért dolgozni. Nem kergetek ábrándokat, nem fog egyik napról a másikra megszűnni ez az állapot, bár az is lehet, nem is jön e téren pozitív változás. Sajnos nem a „Mikor lesz jobb?” kérdés a helyénvaló, hanem, hogy „Lesz-e valamikor is jobb a helyzet?”. Aktuális kormánytól függetlenül a cégeknél továbbra is több lesz a -jól kereső- főnök, mint a - keveset kapó- alkalmazott-, vagyis a „vízfej” állapot az országunk sajátossága, és sajnos úgy néz ki, ez még évekig így is marad.
Nem tudom, hogy ha egyszer vezető beosztásba sikerül kerülnöm, mennyire szédít meg engem is a pénz, megszáll-e a kapzsiság, de remélem, eszembe fog jutni az életemnek ez az időszaka. Mikor a legnagyobb boldogság a hónapban, ha újabb kölcsön nélkül megoldhatom a számlák befizetését. Mikor azt gyakorlom, hogyan lehetne napfénnyel táplálkozni, hiszen az ingyen van. Mikor ünnepnapokon a barátiamnak spórolási tanácsokat adok ajándékba. Vagyis a gyerekként olyan szépnek hitt harmincas éveimre, mikor azzal fekszem és kelek mindennap, hogy hogyan lehetne kikerülni az adósságspirálból.
További cikkek
