Célok és társulások

Jelen cikkemben egy számomra igencsak meghatározó témáról szeretném megosztani veletek az észrevételeimet. 
Mégpedig arról, hogy milyen célok tűzünk ki, és kikkel társulunk ezek megvalósításának, kivitelezésének érdekében.

Mert itt van a kutya elásva. 
Ez az, ami nem mindegy! 

Nem boldogulsz? Valami visszahúz? Nem jutsz egyről a kettőre? 
Nem kapsz bátorítást, elismerést? 
Nem becsülik meg a törekvéseid, nem vesznek komolyan?  
Úgy érzed, fontos helyzetekben mindig magadra hagynak? 
Nincs, aki motiváljon, támogasson, inspiráljon, annak ellenére, hogy elvileg tartozol valahová, vannak „barátaid”?

Akkor valószínűleg ideje felismerni, hogy nem éppen a számodra legmegfelelőbb közegbe tartozol..

Az életem egy szakaszában egyszerűen nem értettem, hogy „miért nem sikerülnek a dolgok”, annak ellenére, hogy elvileg olyan emberek vettek körül, akik szerettek, segítőkészek voltak. 
Elvileg…
Ma már tudom, hogy az ígéretek sokszor csak üres szavak, és sokan vannak, akik még önmagukon sem tudnak segíteni, nem hogy másokon. 
Az is igaz, hogy az emberek egy része nem képes kilátni, túllátni a saját világa keretein, így azt sem látja, hogy pontosan milyen életterületeden, hogyan tudna hozzájárulni a te boldogulásodhoz.
A szándék persze lehet, hogy ott van. 
Viszont, az üres ígéretek csak csalódást okoznak, mert csupán megvalósítatlan szavak maradnak, tettek nélkül.

Sokszor az emberek nem tudatosan húzzák vissza egymást, mégis egy személyt komolyan visszatarthat az előrelépéstől, hogy éppen számít valakire, aki támogatást ígért. Egyre csak várja, hogy mikor lehet végre összefogni, és együtt előrehaladni vele. De valahogy soha nem jön el ez a beígért történés. 

Én például pont ezért végzek már sok dolgot egymagam. 
Mert többé senkire sem várok, hogy majd egyszer komolyan gondolja a közös terveinket. Megyek, és teszem, ha velem tart valaki, ha nem.
Ha az ember tényleg meg szeretne valósítani egy célt, annak el kell köteleződnie amellett, nem kibúvókat keresnie.
Akin látom, hogy együttműködő, arra szánok időt. De aki folyton halogat, az arra ösztönöz, hogy oké, menjek és oldjam meg önállóan. 
Nem kell minden apró tettemhez kísérő társaság, szurkolótábor. 

A támogatásról az is igaz, hogy általában olyan ember tud leghatékonyabban segíteni másnak, aki már önmagát elrendezte. 
Ellenben, aki számára a saját feladatai is kihívást és zavart okoznak, neki nem biztos, hogy jól jön plusz még egy feladatvállalás. 

A másik nem elhanyagolható tény, hogy semmiképpen sem stimmel az emberi kapcsolat, ahol a szeretet csak szintén szavak formájában valósul meg. Könnyű mondani, hogy "számíthatsz rám" de ha a tettek mégis inkább a zsarolás, birtoklás, hatalomvágy, irányítgatás, lekezelés, manipulálás, zavarkeltés felé veszik az irányt, akkor ott hiába ragasztják rá a „szeretet” címkét. Ott szó sincs ilyesmiről.  

Efféle tapasztalatok után próbáltam egy kis összegzést készíteni, hogy „mit rontunk el”, és mit érdemes másképp csinálnunk a céljainkat
és a társulásainkat illetően. 


3 kategóriára szedtem a célok és társulások együttes létét.

1.)  Amikor az ember nem megfelelő célokat választ, olyanokat, amik nem adnák meg neki a kiteljesedést, az igazi boldogságot.
Ez általában a következő dolgokból fakadhat:

• fogalma nincs, hogy merre menjen 
• hagyja, hogy mások szabjanak irányt neki, túlságosan befolyásolható
• esetleg már tudja, merre orientálódna, de nem vállalja fel 
• kudarctól, szégyentől való félelemből, ezért ugyanúgy más dönt helyette
• fél mások véleményétől
• bizonytalan, határozatlan, csapongó, tétova
• kevés az önismerete, nem találta még meg a saját útját
• másokat utánoz, csak azért, hogy beilleszkedjen
• ahelyett, hogy azt választaná, amit legbelül szeret

És ehhez a társaság, akikkel körül veszi magát, az sem a legideálisabb, a következők miatt:

• hozzáállás problémák
• valamelyik csapattag nem veszi komolyan, nem lehet rá számítani, tiszteletlen, nem ismeri el mások munkáját, értékeit
• értékrend ütközések 
• valami teljesen mást akar elérni az illető a társulással, más fontos neki, olyan dolog, ami nem összeegyeztethető a csapat többi tagjának céljával
• összetartás hiánya 
• egy dicsérő szó se, egy felkarolás, érzelmi támogatás nulla
• rideg, egymástól elszigetelődött légkör 
• esetleg látszat-kapcsolat, felszínes „összetartozás”, felszínes kommunikáció 
• úgy kell vonszolni a másikat folyton
• senki nem dolgozik a másik ember keze alá, senki nem figyeli meg, hogy hol tudna segíteni, csak elvárásai vannak a tagok felé, de nem tesz a közösbe 
• Ha a csapatban van egy gyengébb fél, akkor a kiközösítés helyett hatékony eszközöket kellene adni a kezébe a felzárkózáshoz, amennyiben együttműködő 
  Ha valójában nem is szeretne a csapat felelősségteljes tagja lenni, akkor szabadon távozhat, de ne azért legyen a csapat tagja, hogy „tartozhasson akárhová”.
  
  A tapasztalat azt mutatja, hogy a nem jól megválasztott célokból, nem testhezálló irányból, nem együttműködő közeggel társulva, végül nem igazán lesz semmi.
  Vagy ami lesz belőle, annak nem sok köze van az elégedettséghez.
  
  

2.) Van az a kissé küszködős eset is, amikor az ember ugyan már tudja, hogy merre szeretne haladni, milyen tettekben teljesedne ki, és jó célokat tűz ki, amik megmozgatják,
viszont a közeg, akiket választ ehhez, sajnos nem alkalmas e célok megvalósítására. 

Rossz helyen keres társakat.

Ilyenkor sokat csodálkozik az ember, hogy mi lehet a baj, amikor „ő mindent megtesz”. Igen ám, de az nem valami produktív, ha a céloknál csak az egyik ember „hajtja a szekeret”, és csak ő tesz meg mindent a célért, csak ő próbál meg mindent összetartani, amíg az adott közegnek, akikkel társul, köze nincs az eltökéltséghez, kitartáshoz, hanem inkább a kilengések, puhányságra való hajlam, megbízhatatlanság jellemző rájuk.  
Így az eltökélt főhősünk egymaga küzd, magáért, meg mindenki helyett is, ami egy idő után rendkívül kimerítő. 

Ennek igazából csak a türelme, tűrésküszöbe szab határt, hogy mikor elégeli meg az adott közeget, ami nem elég támogató, inspiráló számára, és keres egy olyat, ami méltó hozzá.
Mert aki elég elszánt, az azt is felismeri, hogy ennél a szenvedésnél lehet jobb választása is.

Rosszabb esetben élete végig megalkudva a „nem megbecsülő” közösségben marad. Anélkül, hogy valaha is megélhetné, mennyit ér igazából, mert már ő sem tudja elhinni magáról.
Azért sem, mert nem igazán kapott megerősítéseket se mástól, se önmagától.
Tehát, fontos, hogy milyen szinten hisz a saját erejében az ember.
Az önbizalom megőrzése viszont szintén külön kihívást jelenthet egy olyan társaságban, ahol az egyetlen ember, aki pozitív megerősítéseket ad az egyénnek, az csak saját maga. 

Bár, ezt még kiegészíteném azzal, hogy azért szerencsére az is igaz, hogy ha az ember egyedül is indul útnak a céljai felé, amennyiben tiszta a szándéka és a szíve, erős a hite, az eltökéltsége,
tettrekészsége, akkor az univerzum idővel minden támogatást megad hozzá, és előbb-utóbb a szupportív közeg is létrejön körülötte, belefonódik az útjába. Ez a tapasztalatom. 
Még pedig azért, mert az azonos törekvésű, hasonló tudatszintű emberek útjai keresztezi egymást, hasonló helyszíneken fordulnak meg, hasonló hozzáállással.
Így ,,bevonzzák" egymást, és könnyebben is egymásra találnak.

Annak, aki előtt már tiszta a célja, de nem elég támogató a közege, már csak annyi a dolga, hogy megtanulja a szeretettel való elengedés fontosságát, és megszabadítsa önmagát attól a társaságtól,
ami esetleg visszatartja. 

A szeretettel való elengedés azt jelenti: Elfogadom, hogy a másik ember másmilyen.
Másfajta célok felé törekszik, és nem próbálom meg sem magamra erőltetni az ő céljait, de ő rá sem erőszakolom rá a saját életutamat, ha ő nem tud vele azonosulni.
Szabadon engedem, hagyom, hogy megélje azt, ami jelentős számára, és magamnak is megengedem, hogy afelé haladjak, ami számomra jelentős. 
Elfogadom, hogy neki is és nekem is szabad akaratunk, választásunk van, és mindkettőnknek a legjobbat kívánom. 
Ez a lelkileg legideálisabb leválási folyamat, és bármilyen negatív hozzáállás, neheztelés csak romboló hatású, épp ezért szükségtelen is.
Az elengedést követően pedig lehet új helyekre menni, olyanokra, ahol biztos találunk hasonló beállítottságú embereket.

3.) A végére hagytam a céljaink és társulásaink legideálisabb kombinációját. 
Egy szóval leírva azt mondhatnám: 

Összhang. 

Amikor már nem kell fölösleges köröket lefutni, győzködni, kérlelni senkit, és bizonytalanság sincs, hogy merre tovább.
Az a legjobb, mikor az embernek van elég önismerete, mert sok dolgot felfedezett, kipróbált, hogy mit szeret csinálni, mivel szeretne foglalkozni, ezáltal jó célt is választ.

Ha ehhez a legmegfelelőbb alanyokkal társul, akkor nagyon produktív lesz a célmegvalósítás.
Olyanokkal, akik közt megvan az alapvető egyetértés, közös értékrend, közös motiváció, mert ők tudnak igazán gördülékenyen, közös erővel előrehúzva, egymást támogatva alkotni.  

Ilyen esetben születnek az igazán csodálatos, már-már emberfelettinek mondható dolgok..
Mert, ahogy feljebb írtam:

Összhang van.

Összefogás. 

Támogatás.

Elfogadás.

Csak ennyi. 

Hosszú idő belátni, de az első 2 opció csak gyenge próbálkozás, és tekintve, hogy mennyire demotiváló tud lenni, javarészt a drága idő pazarlását is jelenti. 
Kivéve, abból a szempontból, hogy megtapasztaljuk, hol, milyen közegben nem szeretnénk lenni, és mit vagyunk hajlandóak megtenni, hogy ne is kelljen minden rosszat elviselni.
Viszont, sok ilyen tapasztalat után már rögtön az elején határozottabban tudjuk, hogy mi „igen”, és mi „nem”. 

Jó emberekkel, jó célért..

Az valami hihetetlen.

Felbecsülhetetlen.

Minden egyes nap hálát adok azokért az emberekért, akik kicsit is hozzátesznek az utamhoz, elfogadnak, inspirálnak.
Mert ez sokat nyom a latban.

Sokkal másabb így.