Itthon vagyok. Az utcára csak időszakosan néhány órára merészkedek ki, akkor is a munkahelyemre ugrok be egy újabb adag iratért, vagy olyan helyekre megyek biciklizni, amerre a madár is csak időpontra megy. Az elmúlt időszakban, azt leszámítva, hogy rájöttem nem buzog túl a társasági életem, mert nagy hiányt nem érzek ebből jelenleg, azért sok minden megváltozott. Tudatosabb lettem. Az ételeknél figyelek az átfedésekre, felhasználásra és nem azt eszem, amit kényem-kedvem úgy diktál, hanem, ami az itthoni hozzávalókból kihozható. Nagy luxus lett leszaladni a boltba egy-egy alapanyagért. Így már egy hétre előre vetítve van elképzelésem arról, mi is lesz a menü a következő héten.
Még nem hordok maszkot, mert azt tapasztaltam többet piszkálom a fejem vele, mint nélküle. De nem megyek tömegbe. Ha egy üzlet előtt sor áll, akkor tovább állok és a nagyobb bevásárlóközpontokat is igyekszek, amennyire csak lehet kerülni. Jóval többet vásárolok zöldségesben. Részben, mert ott sokkal kevesebben vannak, részben meg igyekszem a hazai termelőket támogatni jelenleg, mert mindenkinek fontos a bevétel.
Az elmúlt egy hónapban felértékelődött bennem sok érzés. A friss levegő, a szabadság érzése lett a legnagyobb kincse a négy fal között töltött napjaimnak. Az időpont nélküli ébredéseket szívesen megtartanám a későbbiekben is és szörnyen vágyok végre egy jó kis kínzó fogászati kezelésre. Januárban kaptam időpontot márciusra az enyhén érzékeny fogacskám rendbetételére. Az időpontom 1-2 nappal későbbre szólt, mint az államfőnk bejelentette minden ilyen ellátást leállítanak és csak akut problémával fordulhatunk fogorvoshoz. Itt meg önkéntes karanténba vonult az összes fogász. Így két út maradt. Kivetetem az alapvetően menthető, de rossz fogamat, vagy kitartok. Nos, én kitartok, ellenben a flektor készletemmel, ami vészesen fogyogat. Persze ez csak apró csepp a tengerben, de hiányzik és félelmetes, hogy minden problémámmal nem szaladhatok az orvoshoz. Nem fogadnak, ide-oda küldenek és lecsesznek, ha bármi miatt is megjelensz. Nehéz eldönteni mi a jobb. A jelenlegi intézkedések vagy, ha enyhítenének az orvosi ellátás szankcionálásán. Azonban egy dolog biztos. Sokat tűnődtem a napokban a dédszüleim életén.
Nekem már egy dédszülőm sem él, de sokáig voltak részei az életemnek. Amikor pedig azt érzem erőn felüli, amit elvárnak tőlünk, akkor rájuk gondolok. Rájuk, akik megélték a háborút, akik apró földalatti lukakban vészeltek át tartalékokkal heteket a vész idején. Akik spájzoltak és olyan fortélyokat ismertek az élelmiszerek tartósítására is, ami bennünk már fel sem merül. Például anyám egyik kedvenc sztorija hogyan lopkodta nagyapámmal az éhínséges időkre zsírba eltett sült oldalast. Ők más világban éltek, mint mi és mi készpénznek vettünk minden jót, ami nekünk járt. Sosem tűnődtem azon, milyen lesz négy fal közé zárva, korlátozások között élni. Sosem tűnődtem azon, hogy nem lesz egyértelmű az életemben az, hogy mindenféle orvosi ellátást megkapok, amire szükségem van. Pedig itt nem törött kezekről, gyulladásokról, gyermeklázról stb. beszélünk. Csupán időpontokról ultrahangra, röntgenre vagy gyökérkezelésről gyors foghúzás helyett stb.
Nem tudom meddig tart, nem tudom mi lesz a vége. Nem tudom felkerül-e bárki is az ismeretségi körömből arra a sötét listára, ahol mindenki halott, krónikus beteg és/ vagy idős. Nem tudom, merre tartunk és hova fajul ez az egész. Az első pár hétben azon agyaltam, hogyan is fogjuk mi visszakapni a régi jólbevált életünket. Mikor lesz újra élet? Mikor lesz egyértelmű és mikor merek majd beülni egy pubba, hogy egy jó rozé felett élőzenét hallgatva relaxáljak? Mikor fogok én fesztiválokra, motoros találkozókra járni, hogy illuminált állapotban üvölthessem bele az Ossiannal a világba, mennyire szar vagy jó is az élet?
Aztán ez lecsengett bennem és elkezdtem egészen máshogy látni a dolgokat. Talán az a megoldás, hogy nem sóvároghatunk a régiért, hanem tanulnunk kell a helyzetből és egy egészen újat kihozni az eddigi életből. Talán ideje amúgy is felnőni és nem halogatni tovább ezt az egészet. Ideje még inkább tudatosnak lenni, figyelni magamra, a testemre, az egészségemre. Nem önpusztító éjszakákba menekülni, hanem csendben megölni azokat a démonokat, amik itt laknak bennünk. Most van idő mindezekkel szembeszállni. Talán akkor kapjuk vissza az életünket, ha lemondunk az eddigiről. Talán.
További cikkek
