Ülök a padon és figyelem a száguldó járműveket. Nem könnyű feladat. Főképp, hogy régen egyáltalán nem értettem a négykerekű masinákhoz. Bár belegondolva, rengeteg minden volt, amit nem értettem.
Ő egykoron rögtön megmondta, hogy milyen márkájúak az autók. Fogalmam sem volt, honnan tudta biztosra egy pillantásból. Én mindig csak a színeket néztem, esetleg a formát, majd valamiért megfigyeltem a horpadásokat, sérüléseket. Hiába próbáltam, valahogy a szemem sose a logókra tévedt először.
Viszont azóta sokat tapasztaltam, most már én is egyből meg tudom mondani, hogy melyik autó melyik „családba” tartozik. Olykor azt kívánom, bár ne tudnám. De sajnos ez a mai világban nagyon fontos dolog… Nagy ára volt annak, hogy ezt megtanuljam.
Azonban egy idő után unalmassá vált mindez. Elkezdtem valami mást figyelni. Nem a színeket, nem a formákat, nem a logókat és nem is a horpadásokat. Ezek mind külsőségek.
Tudni szerettem volna, hogy mi van a járműveken belül, hogy kik azok, akik eme külső tényezők mögött rejtőznek. Látni akartam az embert, aki bennük van. Aki a kormányt fogva irányít, döntéseket hoz, cselekszik, és aki érez. Ugyanis mi hiába ültünk egy autóban, mégse egyként cselekedtünk, mégse egyként éreztünk. Ő nem látott engem, és be kell valljam, hogy én sem olyannak láttam őt, amilyen valójában volt.
Azóta több száz autót láttam magam előtt elsuhanni. A legtöbbjük más irányból jött, és egy ideig valóban azonos nyomvonalon haladtak tovább, de végül különbőzű utakra tévedtek. Néhány autó volt csupán olyan, melyben több lélek is rejtőzött. Még ennél is kevesebb volt az olyan jármű, amelyben többen ültek, de mégis egy léleknek éreztem őket.
Mikor mi ültünk egymás mellett, miért nem éreztem azt, hogy mennyire nem vagyunk hasonlóak? Miért csak utólag látom mindezt? Hisz minden elágazásnál érezni lehetett, hogy más irányba akarunk menni. Ha én ültem a volánnál Te szeretted volna fogni a kormányt, ha pedig te ültél, én szóltam bele, hogy merre tovább. Még csak a vezetési stílusunk sem egyezett… Miért nem szálltunk ki hamarabb? Miért őröltük egymást addig, míg végül egy súlyos baleset lett a vége? Baleset… Melyben nem csak az autó, hanem mi is szilánkosra törtünk. Nemcsak a külső burkolat… hanem mi… az ember is.
Lassabban kellett volna mennünk és figyelni a jelekre ugye? Hisz mindig ott voltak az útmentén, csak mi nem akartuk látni őket. Finomabban foghattuk volna a kormányt és a parancs helyett kedvesen javasolhattuk volna az előttünk álló lehetőségeket. Nem kellett volna kényszeresen az út végét várnunk, nem szabadott volna arra gondolni, hogy mikor parkolunk már le végre. Akkor talán nem roncsolódtunk volna így szét. Nem sérültünk volna meg ennyire.
De nem így történt. A darabkáink pedig olyan aprókra törtek, hogy évekbe telt, mire újra összeraktuk magunkat. A saját kárunkon tanultuk meg, hogyha jobban figyelnénk, mindennap több lélek térne haza épen és egészségesen az élet kifürkészhetetlen útjairól. De ezek után, nemhogy vezetni, hanem még csak újra útra indulni sem akartunk. Megrekedtünk. Legalábbis én ezt hittem.
Aztán évek múltán, az egyik nap, mikor ezen a padon ültem egyszer csak tovaszáguldtál előttem. Számomra idegen, mégis boldog mosoly ült az arcodon. Ugyanezt láttam a másik lélek arcán is, aki melletted volt az autóban. Ő hagyott vezetni téged, mert ő jobban figyelt azokra a fránya táblákra és érezte, hogy a ti utatok valóban egy irányba halad. Láttam rajta, hogy melletted ülve, nem az út végét, hanem magát az utazást figyeli.
Dudaszó szakítja félbe a gondolataim és én kicsit félve mégis tele izgalommal felpattanok a buszmegálló padjáról és a buszhoz sietek. Úgy döntök, én is élni szeretnék a pillanatban és kiélvezni az utazás minden percét, nem gondolva arra, hogy mi lesz a végén.
Nem akarok többé vezetni. Csak felszállok a buszra, és hagyom, hogy titokzatos utakra vigyen. Az is lehet, hogy végül mellém is leül egy mosolygó lélek, aki örökre velem marad és végigkísér az ismeretlenbe.
További cikkek
