Mi a jó irány?

A téli depiből való kilábalást követően, a mentálisan egyébként egészséges ember ilyenkor kezd magához térni és visszakapni életkedvét, kiegyensúlyozottságát. Mivel ide sorolom magam, ilyenkor aztán kicsit szégyellem és sajnálom is azokat a búbánattal eltöltött napokat, órákat, amelyek a téli szürkeségben időnként úrrá lesznek az emberen, és ami idő gyakorlatilag elvesztegetett, de hát mit tegyünk olyankor, amikor semmi sem jó…

…most, hogy kezd minden oké lenni, terveket is szövögetek, folyamatosan zajlik az életem, amibe saját magamnak kell beiktatnom némi pauzát, hogy rendezni tudjam a gondolataimat, kicsit elvonuljak a világ elől és lassítsak a gőzerővel felém robogó történéseken. Sajnos idén hoznom kellett néhány ésszerű döntést, amelyek között a legjelentősebb az volt, hogy noha terveztem, mégis le kellett mondani az idei nagyszabású nyaralásomról, hiszen ez anyagilag most túlvállalás lett volna – más jelentősebb kiadások miatt, vagyok azok mellett - és eladósodni nem szeretnék.

Épp a napokban beszélgettem egy illetővel tőzsdei, hitelezési és adósságspirál témákban, és megdöbbentő számomra, hogy még meddig és hova akarják az emberek eladósítani magukat?! Nyakunkon van ugyanis egy újabb gazdasági válság, melyet – hasonlóan az előzőhöz – megelőz egy hitelkiszórási időszak, amikor rossz hiteleket, szép köntösbe csomagolva igyekeznek rásózni boldog-boldogtalanra. Nem igazán értem, hogy mi van az emberekkel, miért szeretnek hitelből élni – egy darabig jól, majd aztán pár éven belül szinte, vagy teljesen utcára kerülni.

No, mindenesetre én ebből szeretnék kimaradni és próbálok egy olyan úton járni, amibe kicsit belefér az is, hogy megvegyek magamnak néha hőn áhított dolgokat, elmenjek pihenést és élményt adó helyekre, de ezek mégsem olyan mértékűek, amikkel csődbe viszem magam, vagy a családomat.

Mindenkinek vannak álmai, de majd akkor kell megragadni a feléjük tartó utat, amikor úgy adódik, és mindenki életében adódik úgy…csak vagy felismerjük a lehetőséget, vagy nem. Hiszek abban, hogy mindenkinek lehet olyan élete, amilyen akar, csak fel kell ismerni az oda vezető utat és tenni is érte. Meglátni, hogy mikor jön benne az a lehetőség, ami majd az álmainkhoz visz minket. Tudom, hogy sokszor nagyon nehéz elindulni ezen az úton, még akkor is, amikor konkrétan látszik, hogy oda fog vezetni, ahová szeretnénk. Tudom, hogy néha sokat kell várni arra, hogy ez egyáltalán eljöjjön és türelmetlenek vagyunk, hiszen közben megy az életünk. De minden okkal történik, minden akkor jön, amikor kell, sem előbb, sem később. Sokszor csak később értjük meg, hogy miért akkor jött és nevetünk, hogy „jah, tényleg, végül is jó volt így…”.

Egyébként sem vagyok egy nagy tervezgetős, de azért van pár dolog, amiből nem engedek és tudom, hogy mindenképpen el fogom érni őket. Azonban fontos, hogy mindeközben reálisak is maradjunk. Engem néha le szoktak tolni, hogy túlságosan a földön tartom a körülöttem lévő embereket, amikor elkalandozik a fantáziájuk és már-már irreális dolgokban kezdenek gondolkodni, vagy nem látják a valóságot. Persze a valóság relatív, hiszen kinek ez, kinek az…

Nagy öröm, amikor hozzám hasonló emberekkel fúj össze a szél és azonos értékrenddel működünk, nem kell magyarázni, indokolni. Mert mikor magyarázok, sokszor negatívnak tűnik ez – pláne írásban -, sokszor pedig saját képre formálásnak. Újságíróként azonban nehéz nem folyamatosan véleményt alkotni, nehéz befogni, de tanulom…

A legtöbb esetben azért a jó szándék vezérel, de miként magyarázd meg pl. egy hitelcsapdába igyekvőnek, hogy „te jó ember, mit művelsz?”, amikor ő egy idealisztikus világban él, feltesz mindent egy lapra. Sokszor valóban ez a helyes, hiszen mire várjunk. Oké, azonban ha ezzel együtt kockára teszem a házam, a kocsim, a munkámból származó utolsó petákot is és még nem ettem, akkor azért érdemes ezt átgondolni.

Sajnos a presszió és Damoklész kardja már az előtt megjelenik sokak feje felett, mielőtt beütne a krach, mert megvette a 40 milliós házat, ebbe bevállalta gazdaságilag a két gyereket, és még egy sincs,de az idegei, a hangulata, és ezzel együtt az egészsége pedig máris rohamos romlásnak indult. Miért? Mert a kedves család részéről ez volt a kívánság, ez volt az elfogadható. Reméljük, hogy majd akkor is ott lesz a kedves család, amikor helyet kell adni a kilakoltatott és kisemmizett gyermeküknek.

De most tavasz van, újrakezdhetünk mindent, és én csak remélem, hogy lassan egyre többek rájönnek arra, hogy talán felelősségteljesebben kellene élni ezt az egy életünket és nem térdig kint lenni a takaró alól.