Kezdjük az elején. Mit is jelent pontosan maga a szó, hogy kevés? A szakirodalom szerint a kevés egy melléknév. Ez a melléknév jelenthet kis mennyiségű személyt, dolgot, de akár tárgyat is egy helyen, egy témában, egy meglévő kapcsolatban, amelyet, számszerűleg nem lehet meghatározni. Valóban nem számszerűsíthető, egyszerűen az ember gondolata " csak" érzi, hogy valami kevés, vagy éppen sok. Ha egy ebédről vagy vacsoráról van szó könnyű meghatározni ezt a fogalmat, hiszen , mindenkinek jelzi a gyomra, ha még éhes vagy éppen túlette magát. De amire én gondolok most az merőben más, az a lelkünk. Mindannyian érezzük? Figyelünk-e még önmagunkra, arra a bizonyos belső hangra vagy inkább elnyomjuk magunkban?
A minap láttam egy képet, ami rendkívül elgondolkodtatott és úgy döntöttem megosztom veletek. Egy édesanyát ábrázolt, hátán mélyen megtört szárnyakkal, és az édesanya éppen lehajolt, hogy felemelje kisfiát. A kisfiú hátán is szárnyak voltak, az ő szárnyai még épek és egészségesek voltak, mosolygott, ragyogtak a szemei, amely tele volt álmokkal. Úgy gondolom mindannyian így kezdünk neki az élet nevű játéknak. Aztán valami megváltozik. Hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy a szárnyaink már nem olyan tündöklőek,mint egykor. Fogalmazhatnék úgy is, hogy letörték őket. Sorakoznak a kérdések: Ki törte le? Miért törte le? Miért hagytad, hogy letörjék? A kérdéseket válaszok követik. Válaszadás közben hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a füleink vagy mások fülei, ugyan hallják a mondanivalónkat, - és vagy elhiszik vagy nem - azonban a lelkünk még mindig ott van. Ő nem megy sehova. Csendben kivárja, hogy felfedhesse az igazságot. Teszi ezt a megkérdezésünk nélkül, álom vagy álmatlanság közepette, de az a legrosszabb amikor betegség képében figyelmeztet. A lelkünk tudja és érzi, hogy mi az igazság, akkor is amikor a szánk tévúton jár. De mégis mi történt? Az, hogy beértük kevesebbel. Feladtuk. Nem harcoltunk azért amire a szívünk vágyott, nem álltunk ki önmagunkért. Boldogtalanok vagyunk. Elfelejtettük, hogy kik vagyunk és mit képviselünk ebben a világban.
Föl kell emelnünk a tekintetünket , és magasabbra kell céloznunk. ( Máté 7:7)
Napjainkban a legtöbb ember nem keres semmit, így mi mást is találhatna?!: SEMMIT. Az utcán a leggyakrabban lehajtott fejjel, görnyedt háttal, komor arccal és kiégett, irigy szempárral találkozni. De az vajon hány embernek jut eszébe, hogy lehetne másként is élni? Felvállaljuk-e magunkat? Bízunk-e önmagunkban és a képességeinkben? Hisszük-e, hogy megérdemeljük a boldogságot, a jó párkapcsolatot, a jó házasságot? Bízom benne, hogy IGEN a válasz. Aki tudja mit akar az élettől, az bizony meg is kapja. Lehet, hogy beletelik egy kis időbe, amíg célhoz érünk, és az út során bizony sokszor próbára leszünk téve, legfőképpen a kitartásunk. De akkor sem adhatjuk fel és nem érhetjük be kevesebbel, mint amiről úgy hisszük, hogy megérdemeljük. Legyen szó tanulásról,munkáról, fizetésről, utazásról,barátokról, párkapcsolatról vagy csak a hétköznapok során fellelhető apróságokról, amelyek színt, örömet és mosolyt hoznak az életünkbe. Miért érnénk be kevesebbel, ha minden amire vágyunk a miénk lehet? A valódi kérdés csak az, hogy van-e elég bátorságunk hozzá, hogy a nyomába eredjünk.
További cikkek
