Nehezen lépkedek. Az orkán erejű szél egyenesen az arcomba fújja a havat. Hideg van, minden annyira zord. Óvatosan fel-felpillantva látom a panelházak ablakaiból kiszűrődő fényeket. Különféle pompában cikázzák át a sötét, téli éjszakát. Figurák alakjai bontakoznak ki a ragyogásukból. Angyalok, hóemberek, rénszarvasok, csillagok és igen, még egy pingvin is.
Az ablakfényeken túl, ha ügyesen figyel az ember, láthatóvá válnak a színes égőkben és díszekben pompázó karácsonyfák.
A fa körül azonban csak olyan dolgok vannak, amiket már nem láthatok… nem érezhetek. Egyedül csak elképzelhetem, hogy milyen lehet.
Mennyei ételek. Hála.
Üres szaloncukor papírok. Csíntalanság.
Ajándékok a fa alatt. Boldogság.
Társasjáték az asztalon. Nevetés.
Pohárköszöntő. Egészség.
Gyertyák lángjai. Remény.
Egy idegen, mégis ismerős dallam. Érzelem.
Egy oltalmazó kéz. Bizalom.
Egy ölelés. Szeretet.
Emberek, akik körülállják a fát és egymásba karolva nézik a csillagszóró fényét. Család.
Egy apró gyermek, aki várja, hogy meglebbenjen a függöny és az angyalok a földre szálljanak. Csoda…
Hirtelen megállok. Jéggé dermedek, akárcsak az engem körülölelő hófödte, fagyott világ. Az egész testemen átfut egy már hosszú ideje elfelejtett érzés. A vágy…
Vele együtt azonban felerősödik a csalódás is. Nem szabad vágyakoznom. Nekem ez jutott, el kell fogadnom. A magamfajtára nem vár szerető otthon, már nincs családom. Család nélkül pedig, nincsen karácsony.
Oly sok idő elteltével elkezdek fázni. Újra, mint a legelején, mikor először kerültem az utcára. A bennem levő alkohol sem fűt már. Én csak egy otthonnélküli vagyok.
Váratlanul előbukkan az egyik utcáról egy csapzott kiskutya. Az úttest másik oldalán van. Ám még innen is látni, hogy didereg és az egész teste vacog. Látszik, hogy mennyire fél, mennyire egyedül van.
– Na, mi az kis pajtás? – szólok halkan. – Neked sincs senkid ugye? Te is magányos vagy karácsony éjjelén?
Mintha csak értette volna a szavaimat, elindul felém. Lelép az útról és már csak ekkor veszem észre az autó fényszóróját. A testem akaratlanul mozdul a kis lény felé. Hallom a dudaszót és a csúszós úton megállni próbáló kocsikerék zaját. A fény egyenesen felém tart. Egy furcsa melegség önti el a testem. Végre valami olyat teszek, amit eddig sosem mertem.
Segítek. Ahogy „ők” próbáltak nekem segíteni egykoron.
Látom magam előtt a szüleim arcát.
Önzetlenség.
Szeretnék még élni és jobbá válni.
Álom.
Nem fog elütni az autó.
Hit.
Manapság a lelkünk tele van félelmekkel, aggályokkal, fájdalommal, de bármennyire is nehéznek érezzük a sorsunk, a karácsonynak nem szabad a veszteségeinkről szólnia. Ilyenkor látnunk kell mindazon apró csodát, amivel az élet megajándékozott minket, mert mind kaptunk valamit.
Ha úgy érezzük, hogy erre nem vagyunk képesek, akkor gondoljunk egy pillanatra másokra… Emberekre, akik a szentestét fáradhatatlanul dolgozzák át.
Emberekre, akik a csoda napját a kórház falain belül kell, hogy töltsék.
Emberekre, akik a kinti hidegben, fedél nélkül várják, hogy eljöjjön a karácsony másnapja.
És emberekre… akik a karácsonyfa fényében már nem ölelhetik meg a számukra legfontosabbakat.
Legyünk hálásak mindazért, amink van az életben, és végezetül ne feledjük: nincs nagyobb és szebb ajándék, annál az önzetlen szeretetnél, amit szeretteinknek és egymásnak adhatunk.
További cikkek
