Egy kis bevezetés
Korábban nem voltam oda a sportolásért. Egy kicsit sem. Mondjuk kamaszkorom pörgésében szükségtelennek is éreztem. Azután az egész-nap-az-irodában-ülős napok, hetek, hónapok jelezni kezdtek. Húszonévesen fájt a minden (is). A hátam meg kimondhatatlanul. Ez ellen bizony tenni kellett. Hiszek a sorszerűségben, és abban, hogy bizonyos jelzéseket érdemes észrevenni…főleg ha olyan egyértelműen furakodnak az ember látóterébe, hogy éppen csak arcon nem paskolják. Esetemben egy Pole Fitness felirattal a városban „rohangáló” autó bökdöste elég sűrűn a tudatomat: „Figyelj csak! Próbáld ki!” Azért a biztonság kedvéért halogattam a dolgot és ráfogtam az államvizsga túlfeszített időszakának biztonságára. Rendben, persze ez jogos indok volt na…Legalább is (meg)érthető, logikus magyarázat az időhúzásra.
Az a bizonyos első alkalom
2016 januárjában olyan erőssé vált a belső késztetés (és persze a kíváncsiság), hogy bejelentkeztem életem első rúd fitnesz órájára. Semmi köze nem volt holmi újévi fogadalmakhoz, csak végre megérett az elhatározás. A helyszín Szolnok, akkor még egy helyi művház termében. Négy eszközt lehetett használni, az edző kedvesen fogadott a többiek is szimpatikusak voltak. Azért bevallom lányosan, dorombolt bennem némi szorongás, hiszen bármennyire kutattam is az emlékeim között, mindig csak arra az egy típusú sztereotípiára bukkantam, ami általánosságban a rudat és rudas tevékenységet jellemezte. Viszont abban a hatvan percben olyan gyökeres változáson esett át a szemléletmódom, ami alapjaiban változtatott meg valamit a lelkemben.
De mivel is kezdtünk?
Bemelegítéssel. Ha jót akarsz magadnak ezt nem csalod el. Soha! Nem tanácsos. Mondjuk bármelyik sportnál alap, itt sem váratlan meglepetés. Ja és alapos kell legyen. Ha már izgatott izmaid bevetésre készek, jöhetnek az alaplépések, forgások. Nem árt, ha kicsit gyermekké tudsz válni, és játszótéri mászókás tapasztalatokat hívsz elő magadból. „Szinte” ugyanaz….legalábbis a felhőtlen szabadságérzet nagyon kell hozzá. Őszintén a forgások számomra a nehezebb diót jelentették, idő volt, hogy megtanuljam és átéljem a valódi „beleengedés” élményét. A félelem a kieséstől, lezuhanástól olyan társ ebben a sportban, akit mihamarabb érdemes az ajtón kívül hagyni… és inkább meg se várjon! A terembe ne engedd be! Csak hátráltat. Én párszor megbeszéltem az enyémmel, hogy végeztünk…azért néha még benéz hozzám, mi újság. Viszont „már külön élünk. Szerencsére.
Az óra további menete a mászásokat és kevésbé veszélyes(nek tűnő) elemek kipróbálását jelentette. Engem ezek kapcsán ért a „megérkeztem” élmény. Sikerültek, meg tudtam őket „csinálni”. Nagy büszkeség ám, főleg ha előtte bénázol! (Mondjuk, azóta tudom, hogy ezt rajtam kívül más nem gondolta így, hiszen senki nem „készen” születik és az újat bizony tanulni kell, nincs mese.) Amennyiben szeretted a kötélmászást a suliban… na ez tökéletesen nem ugyanaz, de legalább itt is csípni fogod. Főleg, amikor feltárul előtted az a szinte végtelen módozat, ahogyan ezen a függőleges króm felületen közlekedni lehet fölfelé és lefelé. Záró tevékenység, a bemelegítéshez hasonló fontosságú (ha nem értékesebb!) nyújtás. Nem, nem tudtam elérni a lábujjamat. A hátam nem formált szépséges „C” betűt, makacsul ragaszkodott az”I” formához…A vállaim akaratos ellenállását mutogatni kellett volna, hogy na kérem, ilyen élő emberen a valódi barbie-baba féle kötöttség.
Mégis, ha vissza kellene mennem az időben, ugyanígy tennék. Kissé félszegen, a magam addig ismert és tényként tudomásul vett korlátaival újra nekiveselkednék. Egy csodás út első lépése volt az a hatvan perc. És én ezen az ösvényen hihetetlen élmények, tanulások, meglepetések, kudarcok és sikerek bölcs vezetésével kerültem és kerülök egyre közelebb egy emberhez, akinek a megismerése, kifürkészése egy életen át a feladatom lesz: önmagamhoz.
Hála ezért…
Tények:
• Nekem még nem volt igazi izomlázam eddigi életem során! ( A legnagyobb felismerés és meglepetés, ami ért az óra után.)
• A testem eddig nem ismert pontjain is vannak izmaim! ( Az, hogy gyakorlatilag lábujjal szintén lehet és kell kapaszkodni egy dolog…de kinek volt már a lábujjában izomláza!? Nekem biztosan…létezik, higgyétek el!)
• Enyhült a hátfájásom (Jelentősen! Már egyetlen óra után! És ez nem egy elcsépelt Kozmodi**k reklámduma…ez hamisítatlan tapasztalat!)
• Erősebb vagyok, mint hittem. ( Bizony…ez jóleső, lélekemelő felismerés.)
• Sokkal hajlékonyabbnak kell(ene) lennem… (Hiába az erő, ha flexibilitás, kecsesség a fasorban sincs…no de ne legyen telhetetlen az ember lánya elsőre.)
• A comb az új kar (És hogy kapaszkodik, basszus! Csak mire megszokod, több könnycseppet morzsolsz el, mint ahány izzadsággyöngy végiggurul a halántékodon…)
• A rudazás igenis komoly sport! ( Könnyedén és gyorsan omlott le bennem az ítélkezés legerősebb bástyája... Ebben az esetben is bebizonyosodott, hogy milyen könnyedén is tudunk pálcát törni, felületes információk és beképzelt bizonyosságok alapján.)
• A saját testsúlyos edzés fogalmát maximálisan kimeríti, néhány plusszal. (Kecses, nőies változat, testudatra nevel és arra, hogy minden körülmények között legkedvesebb barátunk a SPICC!)
• Kialakult a függőség. (Bizony. Hirtelen lett olyan, hogy ÉN SPORTOM.)
Íme egy kép az első óráról. ( Azért a 8 másodpercért, ameddig képes voltam fönt maradni még a fülcimpám is feszült. De MEGCSINÁLTAM! Ez volt a lényeg.)
További cikkek
