Amikor valaki az emberi érzésekről vagy a saját életéről, életéből ír valamit, az általában negatív szokott lenni, vagy legalábbis végső soron negatív a kicsengése. Hogy történhet meg, hogy a boldogságunkról nem írunk, csak a fájdalmainkról? Persze ebben benne van az, hogy az írás segít feldolgozni a lelki sebeket, könnyebb utána, néha még sírunk is közben. Az pedig milyen hülyén nézne ki leírva, hogy „ó, annyira boldog vagyok, rendben van a munkám, épp elég a fizetésem, a párkapcsolatom szuper, eleget szexelünk, a párom egy angyal, figyelmes és romantikus, a gyerek tisztelettudó, jól tanul, a kutya pedig imádnivaló”. Elég hülyén néz ez így ki és gyakorlatilag senki le nem írna ilyeneket, ha őszinte.
Sajnos ebből következik, hogyha őszinték vagyunk, akkor találunk hibát az életünkben és máris nem érezzük magunkat olyan felhőtlenül boldognak, holott épp most ámítottuk ezzel a saját elménket vagy épp a szomszédot is (aki persze pontosan tudja, hogy nem így van, mert mikor ordibálsz a pasiddal, ő mindent hall, csak te hiszed, hogy nem).
Nos, így aztán ennek az írásnak is negatív kicsengése lett, legalábbis eddig. Viszont megígértem, hogy a szabadságról is fogok írni. Az előzőekben kitárgyaltam azt, hogy minden viszonyítás kérdése, és nem biztos, hogy az a rossz, vagy az a jó, amiben te élsz csupán azért, mert az illeszkedik az általános társadalmi normákba. Ilyen a szabadság is, amelyet vagy megkapunk ebben a sablonozott életünkben, vagy nem, és van egy harmadik választási lehetőség is: ha megteremted magadnak és nemet mondasz minden olyan törekvésre, amely ezt a megfizethetetlen állapotot bármilyen módon is gátolná.
Sokszor elnézem a nőket, de a férfiakat is, hogy mennyire gyávák. Benne döglődnek egy olyan állapotban, ami tele van a mások általi elvárásokkal, épp csak rablánc nincs a bokájukra kötve, közben pedig büszke mosolyt próbálnak mindennap az arcukra erőltetni, mert azt hiszik, hogy ez a jó, ez a követendő, ez az elvárás, ez az élet. És hol marad a szabadság? Nem, nem arra a szabadságra gondolok, amiért gürizel egy éven át, hogy aztán az idegbeteg feleségeddel vagy férjeddel elmenjetek és a bűn rossz neveletlen és elkényeztetett gyerekeitekkel töltsetek egy hetet valahol külföldön, ahonnan aztán hasmenéssel térsz haza, vagy már ott elkap, mert inkább összezabáltál mindent, minthogy 10 percnél több időt tölt azokkal, akikkel év közben hála az égnek nem kell. Na jó, ez egy igen sarkos példa volt, és most tuti megszólalnak a még nagyobb színészek, akik még maguk előtt is eljátsszák a nagy boldog és szabad életet.
Nem erre a szabadságra gondolok. Hanem arra, mikor a lelkedet nem nyomja súly. Nincs ott a málhás kő, hogy még ezt kell csinálnom, még ide menni, még annak a valakinek ezt ígértem, és annak ellenére, hogy sem kedved, sem erőd mégis megcsinálod. Ha ebben az állapotban azt tudod mondani, hogy „nem megyek, nem csinálom, hanem magammal foglalkozom, azzal, ami nekem jó”, akkor szabad vagy. És nem csak egyszer, mindennap. Ha a benned való lelkifurka motoszkálása nélkül oda tudsz vágni egyet a társadalmi kliséknek, a határidőknek, az elvárásoknak és leszarod, hogy mások mit szólnak ehhez, na akkor szabad vagy. Hiú ábránd, de reménykedem benne, hogy egyre több ember felismeri ezt, felismeri a szabadságot és levetkőzi magáról azt az undorító mázat, leveszi azt a kényszeres viselkedést, ami egyébként mindenkinek visszataszító, mégis a sok boldogtalan biorobot azt hiszi, ez a menő.
Mindenki boldogtalan lenne tehát?
Nem. A boldogság egy átmeneti állapot, amelyet akkor érez az ember, amikor megismerkedik egy számára vonzó egyénnel, akihez kémiailag és intellektuálisan is vonzódik, majd megveszik érte, és mikor elérte vágyai célját, akkor időszakosan boldog. Aztán mi történik? Aztán az történik, hogy ennek a boldogságnak a fenntartásához ugyebár szükség van arra a bizonyos fejlődésre, mert egy idő után kezd megkopni ennek a boldogságnak a fénye és felismerjük, hogy valamit tenni kell. Kell gyűrű, kell gyerek, kell ház, kell másik autó, kell másik állás, kell újra társasági élet a régen elfeledett és ugyanezt az életet élő egykori cimborákkal. Aztán mikor elfogynak a „kell”-ek, de még mindig hajtanád a boldogságot, amiből sosem elég, és mindig újabb és újabb „kell” adja csak meg neked, akkor kell új nő, kell új pasi….jó, a gyerek maradhat a régi, ő elég változatos anélkül is. Tulajdonképpen boldogtalanul éljük le az életünket? Nem. Csak elégedetlenül. Folyton elégedetlenek leszünk azzal a személlyel, azzal az állapottal, amiben vagyunk. Azt akarjuk, hogy újra kedves legyen, hogy keressen több pénzt, hogy végre kérje már meg a kurva kezünket, legyen már végre gyerekünk, mert hát Istenem, mi lesz ha nem lesz és már a szüleink, az ismerőseink és a szomszéd is naponta kérdezgeti, hogy mikor lesz gyerek? (Persze ha lesz, akkor majd atombombát gyárt ellenünk és átkozódik, mert ez is csak addig működik, amíg az elvárások szerinti 100 éve szokásos életet követeli valaki, de ha bőg a gyerek, az már gáz.)
Tudod mi az igazi szabadság?
Az, amikor ez a sok szánalmas maszlag nem érdekel, és csak magadnak, a nyugalmadnak, a szellemi, testi lazaságodnak élsz. Ha olyan leszel mint Forest Gump: ha éhes leszel, eszel, ha elfáradsz, alszol. És elengeded azt, hogy ki, mit nyom rád, hogy mit követel, hova érj oda, de már tegnapra. Sose félj, hogy egyedül maradsz, mert mindig lesznek, akik követni fognak, mindig lesznek, akik kíváncsiak rád. Sokakat bizony az egyedülléttől való félelem riasztja vissza attól, hogy szabadok legyenek. Azt gondolják, ha szabadok, azt egyedül teszik. És ha igen? Majd jön valaki, aki veled akar szabad lenni.
Legközelebb a félelmeink legyőzésével folytatom, hátha abból is merít valaki.
További cikkek
