Az utóbbi egy hónapban egy nagyon tanulságos saját bőrömön megtapasztalt oknyomozásban vettem részt, én voltam (majdnem) az áldozat, a szeretett nő, a kételkedő és végül az elhagyott is…muszáj volt megvárnom a sztori végét…Lol…
No de lássuk csak mi történt: Egy szép napon bejelölt Instagramon eme gyönyörű ember, akinek – mint már most ismét – csak a profilképét láttam és, hogy valami orvos, de dolgoztam, időm sem volt jobban megnézni, hát visszakövettem, de aznap ezzel ennyi is volt, nem néztem meg az immár számomra is nyilvános profilképeit. Másnap üzenetet kaptam, nem igazán szoktam Instagramon chatelni, néztem, hogy ki a fene ez? Eszembe jutott, hogy előző nap visszajelöltem egy ilyen figurát, mondom megnézem a képeit…ÓÓÓÓÓÓ…szemem, szám, egyebem sem maradt szárazon, habár a most általam mutatott fotóiból csak a dokis van fent (a többit csak nekem küldte később) láttam, igen jóféle fickóval állok szemben.
Nézem mit ír: Hello magyar…ezt így. Nah, mondom egy újabb Facebookról eltévedt partizán adathalász robottal állok szemben, de mégis válaszoltam, közöltem: Gina vagyok. Közölte: Ő Scott. Rendben. Elkezdtünk beszélgetni, rájöttem, nem robot, anyanyelvileg is angol. Így ment ez jó pár napig, de akkor már Scott igen nagy szerelembe esett az irányomba, nekem pedig ez igencsak imponált, bár hatalmas fenntartásokkal kezeltem a dolgot. Kértem, beszéljünk Viberen, mert nem szeretem az Instát, adott telefonszámot, elkezdtünk beszélni Viberen.
A sztori szerint Scott az American Red Crossnál (amerikai vöröskeresztnél) dolgozik, amellyel jelenleg Ukrajnában, Odesszában vannak amolyan válságövezetben és rengeteg beteget, meglőtt katonákat és civileket látnak el nap mint nap. Hűűűű, micsoda bátor ember – gondoltam. Scott mániája az elejétől kezdve az volt, minden napszakban megkérdezte, ettem-e már? Egy idő után megelégeltem a kérdezősködést, visszakérdeztem, miért olyan érdekes infó ez/nap? Azt mondta, azért kíváncsi erre, mert ők ott nagyon kevés kaját kapnak ellátmányként, mindig éhes és emiatt frusztrált, fél, hogy hibázik a munkájában.
Az első harang
Itt szólalt meg először a csengő a fejemben: hogy lehet az, hogy Amerika nem gondoskodik az övéiről, amikor ilyen veszélyes körülmények között vannak? Ez a pillanat körülbelül 3-4 nappal a „megismerkedésünk” után történt, gondoltam utána nézek Dr. Scott Aldennek, van telefonszáma, azt mondta a Richmond Universityn végzett orvosként. Megdöbbenésemre mindenféle ilyen nevű embert találtam – a leghíresebb egy humorista volt ezzel a névvel – de az én hercegemet valahogy sehogy sem. Oké, rákerestem a telefonszámára, amely new yorki körzetszámot dobott ki, amúgy meg azt, hogy ez egy csaló szám. Dr. Scott Alden volt ugyan egy Richmonból, aki évekkel ezelőtt meghalt és 1929-ben született, sehogy sem stimmelt az én 37 éves csodámmal.
Eladdig igen szép formában folyt a beszélgetésünk, gondoltam megkérdezem, miért nem találom őt sehol? Mérsékelten ugyan, de kiakadt, hogy én miért kutakodok utána: „egy kapcsolat alapja a bizalom”, mondta ekkor először, aztán 1 hónap alatt még vagy 20-szor. Oké, rendben, belenyugodtam, hogy biztos csak béna voltam, majd kutakodom tovább, de nem mondom meg neki, viszont az addig sem túl stabil bizalmam eléggé megrendült ama kérdésemre adott válaszától miszerint, miért nem találok róla semmit Google-ben és közölte: mert nincs Google profilja…Aha…
Itt már éreztem, hogy hülyének is vagyok nézve egy induripindurit. A fotóit lefuttattuk kép és arckeresővel, nem használja őket más. Oké. Ismét teltek a napok, hatalmas szerelmes üzenetek garmadáját küldtük egymásnak, majd szomorú lett az én „kincsem”.
Eleinte vonakodva árulta el mi a baja, éhes, fáradt. Kérdeztem, hogyan segítsek? Küldjek pénzt ételre? – kimondtam a varázs mondatot, hiszen a cél az volt, hogy én magamtól akarjak segíteni, mivel annyira szeretem. Scott vonakodott, majd még ki is oktatott, hogy ez neki mennyire megalázó, hogy egy nő akar rajta segíteni. Oké, rendben. Aztán mégis visszatért a gondolatomhoz, és kérdezte, mennyivel tudnék segíteni neki? MMM, gyors számítást végeztem, 50 dollárra gondoltam, mondom abból Ukrajnában lehet venni némi kaját egy időre. Mivel gyanakodtam a bugyraimban a csalásra, nem akartam több pénzt feláldozni arra, hogy kiderüljön az igazság. Scott mondta, megkérdezi a körülötte lévő embereket, hogy miként megy ez, hiszen neki soha nem küldött még senki pénzt, rendben. Másnap elmondta, csak a katonai tábori ügynökség számlájára tudok utalni és minimum 100 dollárt, vagy afeletti összeget. Ezt sokalltam, elmondtam neki, nincs most ennyi pénzem (de volt, csak nem akartam küldeni ennyit), majd következő hónapban tudok ennyit – úgy döntöttem muszáj időt nyernem, hogy kiderüljön ki ez és mit akar (még).
A valódi hazugság
Közben ismét teltek a napok és az én Scottommal olyan gyönyörű terveket szövögettünk, hogy végül még a kezemet sem átallott megkérni így chaten (?!), de persze videóhívást, vagy ami nekem fontos lett volna, hogy a hangját halljam, nem akarta. A dologban az egyetlen biztos pont, hogy valóban ezzel az emberrel éltem át ezen kalandot, mert még az instagramos beszélgetésünk idején kértem tőle fotót a kezéről, ezt nem tudhatta előre, hogy nekem ilyen kattanásom van, hogy a pasik keze a lényeg, hát küldött, de úgy, hogy ő is a fotón volt fél arccal, félmeztelenül…ezzel a testtel…tükörben fotózva a kezét.
Beszélgetéseink során olyan dolgokat állított a katonai tábori életről, az ott szolgáló vöröskeresztesekről, amik ellenőrizhetőek voltak, emiatt egy hajszálnyit ismét elkezdtem neki hinni. Ráadásul egy vitánk alkalmával – amikor ismét kételkedtem benne – kijelentette, hogy neki nem kell a pénzem, neki van a számláján elég, csak épp nem fér hozzá ott Ukrajnában a számlájához (hoppá, még ez is…), hát akkor jól van. Szóval a bizalom ismét kicsit épült, de azért nem nagy ütemben.
Ő is romantikus csaló
Nem sokkal később a barátnőm elküldött nekem egy blogot, ahol az ún.romantikus csalókról és módszereikről írtak, sőt az Amerikai Nagykövetség oldalán is találtunk erre való kifejezett felhívást, hogy magukat amerikai katonának kiadó csúcspasik „hódítanak” pénzért cserébe. Mindkét szövegben leírták a módszereiket és, hogy mire megy ki a játék, mi után mi következik a csábítási folyamatban. Igen szomorúan vettem tudomásul, hogy bizony az én gyönyörű orvosom is ezen – az egész világon kiterjedt – bűnszövetkezet tagja, története, módszere 90%-ban ráhúzható arra, ami épp zajlik közöttünk.
Ezért nem jár Oscar
Nagyon fájt a felismerés, de örültem annak, hogy immár az eszemmel és nem a szívemmel irányíthatom a dolgokat, gondoltam „oké, akkor játszunk”. Folyamatosan érdekesebbnél érdekesebb kérdéseket tettem fel neki, kedves érdeklődéssel és saját tapasztalatokkal vegyítve, nehogy azt higgye megint, hogy gyanakszom, egy idő után azonban csak ködös válaszokat kaptam. Ahogy a másik barátnőm megfogalmazta nonszensz módon: „Biztos ő is gyanakszik”…Hát ezen igen jót nevettem, hiszen miről is volt immár szó? Egy csaló gyanakszik rám…hogy én gyanakszom ő rá. Téboly.
Egyre inkább kezdtem élvezni a játékot, jöttek ezek a csodás fotók, „egyre jobban szeretett”, és „én is őt”, miközben vártam, hogy mikor jön elő a farbával, mikor bújik ki a szög a zsákból?
Aztán eljött az idő…
Végül néhány nappal ezelőtt, amikor emlékeztettem, hogy hamarosan nyaralni indulok, ő is emlékeztetni kezdett: „ugye tudod, hogy ígértél valamit a jövő hónapra?” – hohóóóó, kapás van – gondoltam. Végre feltettem neki a sokszor elképzelt kérdésemet: te komolyan a pénzemet akarod? – megígérted! – jött a válasz – Nem ígértem meg, csak azt mondtam, ha tudok, küldök, plusz utána azt mondtad, neked nem kell a pénzem! – De nem gondolnád meg magad? – NEM!!!
A normál csalási forgatókönyv szerint itt jött volna az, hogy ha van a birtokában tőlem korábbról származó meztelen kép – hiszen ezt is igen sokszor szerette volna, ha küldök – akkor azzal zsarol meg, hogy közzé teszi. Ám, mivel nem volt ilyenje, kezdődött az éjszakába nyúló vita, gyakorlatilag a semmiről. Mindketten csalódtunk, ő tovább bizonygatta, hogy mennyire szeret és soha senki iránt nem érzett ilyet, én továbbra is viszonoztam neki, kíváncsi voltam, mit tudunk még ebből kihozni.
Miután ő látta, hogy ez a küldetése sikertelen lett, igyekezett biztosítani az örökké tartó szerelméről és megszabadulni tőlem. Alejandro Gozalez Suárez Dela Vega sem tudott volna annál nagyobb drámát előadni, mint ez a kívül csodás, belül viszont rohadó édes pasi. Közöltem vele: elég jó színész, de nem a legjobb, az Oscarért még dolgozni kell. Elbúcsúztunk.
Game over
Mindezt azért is írtam le, mert azt gondolom – az utóbbi hetek ez irányú olvasgatásai nyomán - , hogy nem jut el elég emberhez és elég felületre ennek az egyébként fizikailag és mentálisan is elég megterhelő internetes csalási módnak a híre. A csalók a nők érzelmi kiszolgáltatottságát, magányát, szeretetéhségét használják ki, magukba szerettetnek, lehúznak, majd eldobnak. Ha ilyennel találkozol, sose legyen kétséged abban, hogy a játék erről szól.
És, hogy mi lesz Scottal, vagy bárhogy is hívják és akárhol is legyen?
Nos, a „szakításunk” másnapján feljelentettem a Federal Bureau of Investigation Internet Crime Complait Center (IC3) nyomozóinál Dr. Scott Aldent, és mindent, amit tudok róla, vagy arról, aki ez a fickó volt leírtam, megadtam az adatokat. Nem remélem, hogy sikerrel járnak, hiszen ezek a csalók olyan szervereken keresztül követik el tetteiket, amelyek gyakorlatilag lenyomozhatatlanok. De ha egyetlen nőn is segítek ezzel, már megérte.
Íme a nagykövetség oldalán található felhívás:
Amit mindenki jegyezzen meg: ha bárki idegen pénzt akar, vagy manipulál, hogy akarj küldeni pénzt, SOHA ne tedd! Mert mind csaló. Soha ne kapjon pénzt ha nem ismered, és sosem találkoztál vele. És persze, bármennyiszer megkéri a kezed (nekem végül ha jól számoltam háromszor tette egy hónap alatt), ne küldj pucér fotót. Aki, folyamatosan azt hajtja, hogy „Trust me” (bízz bennem), sose tedd!!! Még akkor sem, ha ilyen szép, mint "Scott"!!
További cikkek
