Viszonyíts!

Bizonyára sokan belefutottak már abba a helyzetbe, hogy azt érezték: „sajnálat tárgya vagyok”. Ez egy igen kellemetlen, rossz közérzetet keltő, amolyan elanyátlanodott érzés, amikor az ember szinte látja magát kívülről, hogy ott áll egy üres tér közepén, néz felfelé, szakad az arcába az eső – mint láthattuk már néhány videó klipben – és igazából teljesen egyedül van, senkire nem számíthat, főleg, hogy mindenki sajnálja ezért, vagy azért, a segítségkérés is ciki lenne.

Ilyenkor egy erős jellem azt mondja: oké, akkor majd csinálom egyedül – persze neki is eszébe jut, hogy nem túl fényes a szitu, na de majd lesz jobb is. A kevésbé életre való viszont bele tud temetkezni ebbe a magányos sajnálatba.

Jöhet egy közhely, miszerint minden viszonyítás kérdése. Hiszen ha elengeded a fantáziádat, elereszted a társadalom által ránk nyomott normákat és sablonokat, picit próbálsz nyitottabb lenni, akkor észre kell venned, hogy nem biztos, hogy az az illető sajnálatra méltó, sőt, lehet, hogy te vagy inkább sajnálatra méltóbb.

Miért? Attól, hogy valaki nem az általad elfogadhatónak tartott életet éli és te úgy ítéled meg, hogy az rosszabb, mint a tiéd, nem biztos, hogy így van ez. Ellenben kinyilváníthatod a másik felé a sajnálatodat, ami a fentiek alapján az illetőt vagy megerősíti, vagy lenyomja a mélybe.

Így zajlik ez a mindennapokban, így tesszük sebezhetővé egymást és ilyen körülmények között tanultunk meg falakat húzni, hamis képet mutatni, hogy mások sajnálatára nehogy rászoruljunk, a lelkünk minél kevésbé sérüljön.

Az emberi kapcsolatok és az azokból származó érzések a legbonyolultabbak a világon. Hatalmas örömök, gigászi fájdalmak tudnak kikerekedni időnként az ember életében. Persze vannak, akik viszonylag egy síkon élik meg mindezeket, ezáltal az ő életük is egysíkúvá válik. Megélni mindent meg kell, hiszen mi alapján viszonyítanánk? Mi alapján különböztetnénk meg jót vagy rosszat? Így is elég árnyalt a kép és fokozatok vannak benne. Ami az egyik embernek hatalmas gond, az a másiknak meg se kottyan.

„Bolhából elefántot csinálsz” – szoktuk mondani, gondolni a másikról, akinek a problémája - úgy érezzük, eltörpül a miénk mellett, és ez lehet, hogy így is van, de az is lehet, hogy csak mások az ingerküszöbök. Te hamarabb padlót fogsz egy kisebb történéstől, mint én egy nagyobbtól.

Tulajdonképpen az egész életünk a viszonyításról szól, de sokszor fel sem tűnik. Mégis mindennap hozzáhasonlítjuk magunkat valakihez, mérlegeljük a saját helyzetünket sok-sok szempontból, vagyis viszonyítunk. Kell is.

Aki egyedül van, nem biztos, hogy magányos

Ha már említettem az ingerküszöböt, szót kell ejteni a társasági mibenlétről is, arról, hogy kinek mi a mérvadó. Mikor kiegyensúlyozott valaki? Ha sokan veszik körül, vagy csak kevesen? Lehetünk egyedül is boldogok, vagy csak ha vár valaki haza? Mind igaz lehet.

Az őszinte emberi kapcsolatok, a nyitottság egyik fokmérője lehet a panasz. Amikor elmerjük mondani, hogy igen, magányosak vagyunk, nem érezzük így jól magunkat. De mi van akkor, amikor nincs panasz? – ám mégis egyedül van az illető? Az rögtön pszichopata és abnormális? Nem feltétlenül. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy sajnálni kell, hiszen ha nincs panasz, de egy nyitott emberről van szó, akkor neki valószínűleg jó így. Nyilván ismerünk olyanokat, akik képtelenek megnyílni, ezért nincs panasz, de látszik, hogy nem oké valami. Nekik feltalálták a pszichológust.

A mai társadalmi berendezkedés a nagy emocionális és szolidáris forradalom ellenére sincs még kiforrva arra a szintre – főleg Magyarországon -, hogy elmerjük hinni valakinek, hogy igenis boldog egyedül, nem szorul sajnálatra. Nem magányos, vannak barátai, van családja, van szuper munkája, csak épp párja nincs, de boldog így. Nehéz ezt elhinni? Bizonyára sokaknak igen. A sokféleségünkbe az is beletartozik, hogy vannak kapcsolatfüggő emberek, én is ismerek ilyeneket, ám elfogadom, hogy nekik az a lételemük, hogy legyen, aki mellé lefekszenek este. Aztán ott vannak azok is, akik irigylik a másik egyedüllétét és szabadságként értékelik azt, pozitívan nyugtázzák a szingli kiegyensúlyozottságot, mégis benne ragadnak egy rossz páros életben, mert egyedül már nem mernek lenni.

Pedig a szabadság nagyon sokat ér, ezzel folytatom.