Folytassuk talán ott, ahol a történet abbamaradt...
Még a nyár folyamán eljutottunk az előző cikkben már említett orvoshoz, ebben biztos vagyok. Neveket amúgy direkt nem szeretnék említeni, esetleg majd csak kivételes esetekben. Feketítésre biztosan nem. Tehát megcsodálhattam az újvidéki fül-orr gégészet varázslatos várótermét is, ez a lényeg. Bekerülve a rendelőbe kisebb problémába ütköztünk rögtön. A CT-felvételt, amit Kikindán a doktor úr gond nélkül megnézett, értelmezett és jóváhagyott, az itteni szakember nem tudta használni. Egyszerűen nem látta rajta azt, ami neki kell. Orvossal nyilván nem vitatkozom, de ez azért egy érdekes beszélgetés lehetett volna a dolgokhoz való szakmai hozzáértését illetően. De újfent csak annyit mondok, én nem ítélkezhetek.
A megoldás: új CT, náluk. Igaz, hogy most nem jó a gép, de szeptember végére már biztosan tudnak adni időpontot. Ezzel csak úgy kábé másfél hónapos pihenőidőt kapott a fejemben lévő érköteg. Érted, csak, hogy megnyugodjon. Kevésbé voltam nyugodt ellenben én, kétségbeesve kérdeztük, hogy egyáltalán várhatunk-e annyit ezzel, vagy nézzünk valami privát megoldás után, vagy mit tegyünk. Mi csak várjunk, majd jövünk szeptember végén, jött a válasz. Nem fogok én ebbe belehalni, tette még hozzá aranyosan a nővér. Elmondható tehát, hogy rögtön a szívembe lopta magát ez a kedves csapat. Aztán később valamiért úgy éreztem, ez elég kölcsönös. Lehet az energiák találkoztak.
Sok lehetőség viszont nem volt, maradt a türelem és a tervezés. Elindult lassan az egyetem, ahová én még mindig m és n hangok nélkül, és sűrűn vérző orral tértem vissza, az első hetekben főképp azért, hogy egyesével beszéljek minden tanárral a helyzetemről. Ez is egy érdekes mozzanata volt a dolognak. Sok különböző reakciót kaptam. Volt, aki teljes támogatásáról biztosított, már-már odáig, hogy meghatott az engedékenység (emlékszem olyan kijelentésre, hogy én csak ne aggódjak, csak a gyógyulással foglalkozzak, minden másra ott lesznek ők, akik majd megoldják, hogy rendben legyen a kurzus és a félév), és voltak teljesen hidegen hagyott emberek is. Nem nagyon zavart a dolog, igyekeztem a saját dolgommal törődni, egy eset felett nem tudtam csak elmenni. Akármilyen hideg volt ugyanis bárki, valamilyen racionális megoldást mindig felkínált a felvetett problémára. Egyetlen alkalommal kaptam csak olyan választ, hogy „hát ez így nem fog menni, kérni kellett volna egyéni tanrendet”. Majd semmi több. Semmi magyarázat arról, hogy ez esetleg mivel jár, járna, járt volna, hogyan tudnám mégis kivitelezni. Csak ez a pár szó, és már be is fejeződött a beszélgetés. Akkor ez a fajta reakció mélységesen elszomorított és kicsit fel is dühített. Ma már nem lenne rám ekkora hatással, azt hiszem. Hisz nem vártam én akkor sem sajnálatot, vagy szánalmat, csak egy kis megértést. Ez sérült ott és akkor meg. Ma már talán tényleg másképp lenne – de ezt már sosem tudjuk meg.
Lassan, de biztosan eljött a szeptember vége is (azt hiszem szeptember 28. volt a pontos dátum – csak hogy tényleg szépen a végén legyen). Mehettünk a fantasztikus CT-vizsgálatra, halleluja. Nyilván ekkor már naivan nem hittem azt, hogy akkor most másnap megy tovább a dolog, de azért arra sem számítottam, ami ezután következett. Egy olyan kéthetes várakozási időt számítottak fel, mire a vizsgálatnak meglesz az eredménye, de ne aggódjak, majd ők szólnak, és utána mehetünk megint a kedves doktor úrhoz (csak, hogy megnézhesse, amit egy hónapja képtelen volt egy másik anyagról). Azt hiszem, valahol ez alatt a várakozási idő alatt kezdett az állapotom láthatóan is romlani. Mármint fizikailag. Eddig még nagyjából megvoltam, de innentől kezdve már semmi jóra nem emlékszem, csak fejfájásra és orrvérzésre.
(Folyt. köv.)
További cikkek
