Papír nélkül mentünk először, erre tisztán emlékszem. Ez sose jó kezdet, de nem volt mit tenni, nem kaptunk mást, csak egy kis dobozt, és néhány firkálmányt korábbról. Korábbi tapasztalatokból ítélve semmi jó elé nem néztünk, de kellemeset kellett csalódnunk. Kaptunk egy ajánlást, hogy márpedig ehhez és ehhez menjünk oda ezzel a problémával, és nem csalódtunk. Emberünk papír nélkül azonnal elvett mindent, és megígérte, hogy amennyire csak lehet, megsürgeti a dolgot. Emberség. Itt jelent meg először. De talán majd még bővebben is ejtek róla pár szót későbbi fejezetben – legalábbis szeretnék.
Nevetséges küldetésre indultunk, de a végén talán sikerült valami hasznosat tennünk, így indultunk aznap haza. Tényleg viszonylag kevés várakozás után már vissza is hívtak minket, megvolt, kit kell keresnünk, mehetünk. Vizsgálat, állapotfelmérés, szokásos, viszonylag rendes orvossal, aki hajlandó is volt velünk beszélni.
Hogy azt pontosan hogyan és mikor tudtam meg, hogy kemoterápiát fogok kapni, nem tudom. Az agyam nem regisztrálta, vagy kitörölte időközben. Egy biztos, ez volt az ítélet. Nincs egyelőre műtét, nincs semmi más, terápia lesz. Ez két kórházi napot jelent, 21 naponta megismételve. Közben mondanom sem kell, ekkorra már passzív volt a félévem az egyetemen, tanáraim nagy részének megírtam helyzetem, ők pedig kifejezték együttérzésüket és bíztattak.
2016 novemberében tehát beálltam a daganatos betegek sorába, akik kemoterápiára járnak. 22 évesen daganatos betegséggel kell megküzdenem, ezt osztotta a gép.
Az első alkalommal még nagyon rossz állapotban voltam, nem kaptam levegőt, hangom is alig volt, és gyenge voltam, mint a harmat. Két nap helyett rögtön négyre is tartottak bent, csak, hogy megfigyeljük, milyen hatással is lesz rám a dolog. Ekkor volt csak komolyabb mellékhatásban részem, azt hiszem, legalábbis ez a terápia alatt – jelentsen ez hidegrázást, lázat, amit utána kezeltek a nővérek elég gyorsan.
A terápiám neve amúgy R-CHOP volt. Lényege, hogy első nap kaptam egy 2 órás, majd egy 4 órás infúziót (első alkalommal kiegészítve egy 6 órással), másnap pedig új kanülben érkezett 4 injekció, amiből az utolsó érdekes piros színű volt. Na, az beszínezte a vizeletet, csak úgy mondom – nekem is mondták, hogy meg ne ijedjek. Ja, és még ezután egy vagy két rövid infúzió, és vége is. Gyakran voltak amúgy szobatársaim ezekben a kétágyas, kellemes kis kórtermekben, többnyire idősebb szerb bácsik, akikkel azért általában el tudtunk kommunikálni valamilyen szinten, de kölcsönösen tiszteletben tartottuk egymás igényeit. Én főleg laptopoztam (szereztünk fizetős netet), hogy múljon az idő, és vártam a másnapot, amikor a délelőtti terápia végeztével már mehettem is haza. Apa jött mindig értem, egy nagyon kedves osztálytársam még kedvesebb apukája révén tudtunk szervezni mentőt, aki hozott-vitt az esetek többségében, ez azért hatalmas segítség volt (tényleg kell egy „Angyalok” fejezet ezeknek az embereknek – fogjatok szavamon).
Kaptam mindig gyógyszereket, ígérve volt egy kis rosszullét, de pár nap hasfájás és emésztési panasz után általában jól voltam, sokkal kevésbé viselt meg, mint az várható lett volna. Egyetlen egy alkalommal hánytam például ebben az időben, akkor is azért, mert nekem rögtön fűszereset kellett ennem, amint hazaértem (bátor volt még itt a gyerek, nagyon bátor). Háromhetente visszajártam, és különböző hangulatú két napokat töltöttem ezen az amúgy szép, erdős helyen. Voltak alkalmak, mikor csak úgy elszállt az egész. Olyan is volt, mikor annyi volt az apró kellemetlenség, hogy nagyon dühösen indultam másnap haza. Kb. fele-fele lehetett az arány, 6 terápia volt előírva.
Az volt a legjobb az egészben, hogy szabadon mozoghattam igazából az a három hét alatt. Szegedre is el tudtam járni, itthon is tudtam lenni. Megünnepeltük az első közös karácsonyunkat Rékával az új lakásunkban, saját karácsonyfával. Berendeztem egy akváriumot, egy nagyon aranyos Peti hallal.
Nem hagytam magam letörni, énekelni is sokat énekeltem ebben az időben. Hiába voltam beteg, és hullott ki a hajam (az azért picit megviselt, de korán sem annyira, mint hittem, hogy fog), szereztem pár jó kis sapkát, és ment tovább az élet, nem volt megállás.
A terápiák egyébként már az elsőtől kezdve varázslatosan hatottak, ha szabad ilyen képzavarral élnem. Mondták, hogy jobb lesz már az első után, de akkor még csak bólogattam. Hát négy nap után úgy jöttem ki a kórházból, hogy levegő ment be az orromon. Kevés, de bement, Ez már hónapok óta nem történt akkor meg. A bal oldali duzzanat is egy-kettőre lecsillapodott, úgy tűnt, a hat terápia után teljesen egészséges leszek – legalábbis kevés utókezelésre lesz szükség. Az orvosok is elégedettek voltak az eredményekkel, a kezelés végeztével úgy mentünk ellenőrzésre, hogy a PET-CT kimutat még apróbb elváltozásokat mindkét oldalon, de a nagy tumor, ami elzárta az orrom, végleg megszűnt, és a baloldalon lévő áttét is. Ekkor még minden jól nézett ki, majd vissza kell mennem pár hónap múlva ellenőrzésre. Aztán az is másképp alakult...
Ó, és azt hiszem tudok is mutatni ennek az időszaknak a "zenei terméséből"! Lessétek meg őket, ha van kedvetek! A youtube-csatornámon találtok még hasonlókat :)
További cikkek
