Azt hiszem, lassan ideje folytatni a történet történet részét is, hisz még nem értem a végére. Ott hagytuk tehát abba, hogy szünet-időszak, utána ellenőrzés. A CT-n minden rendben ment, kisebb elváltozás csak, nincs miért túlzottan aggódnunk, de úgyis megyek még majd vissza. Kicsit korábban, mint szerettem volna, úgy gondolom így utólag.
Nem tudom pontosan hova tenni, de talán úgy 2017. április vége-májusa magasságában kezdődhetett el a dolog. Nyakfájdalom. Mintha elaludtam volna, de elég durván. Rendben, semmi gond, kenegessük krémekkel, majd kiáll, elmúlik. Mondtam már, hogy nekem ezek a „majd elmúlnak” dolgok nem annyira működnek? Talán már lejött, ha nem is említettem. Szóval éldegéltem ebben a fájdalmas állapotban, amivel ismételten nem nagyon lehetett mit kezdeni. Próbáltunk masszíroztatni is, hátha beakadás, gondoltunk arra is, hogy a jobb hátsó, igencsak csúnya bölcsességfogam okoz izomgyulladást, eszünkbe jutott már minden. Első lépésként végül a fogat húzattuk ki, az lett ott a hunyó. Hát, talán egy problémától így megszabadultam, de sajnos a fő gondot mégsem ez jelentette, úgy tűnt. Közben szép lassan megindult a jobb oldali nyirokcsomók megnagyobbodása, csak úgy általános bíztató jelként.
Lassan már mozogni sem tudtam a fájdalomtól ezek után, így a zentai fül-orr gégészetre vezetett hát a következő utunk, ahol megkaptuk, hogy hát a francba, ez most lehet tályog a mandulám mögött, mellett, ugyanakkor tekintettel a korábbi problémámra lehet ez bármi más is. El kell menni ezzel Szabadkára, vizsgálatokat csinálni, majd szájsebészhez, onnan majd mindent megtudunk pontosan, ők ehhez nem mernek hozzányúlni.
Első találkozás tehát a szabadkai doktornővel. Kedves, fiatalasszony, rögtön intézte a szükséges vizsgálatokat, pár napon belül meg is voltunk velük. Ezekkel kéne akkor most felkeresni az illetékeseket, azaz a kamenicai orvosaimat. Itt már kezdett nem tetszeni a dolog, de túl sok választási lehetőség, mint általában, nem volt.
Kamenicára leérve már megvolt az újabb ítélet: KIÚJULÁS.
2017 nyarán történt ez, még úgy nyár elején. Ez további kezelést jelent, új terápiával, négy nap kórházban, majd 21 otthon, és vissza. Ebből lesz három, aztán meglátjuk, mondták ekkor még csak sejtelmesen. Itt sírtam szerintem először a nővérek szobájában. Nem érdekelt, hogy mindenkit ismertem már ott, és ők is ismertek. Bekönnyesedett a szemem, és csak annyit kérdeztem, hogy mi lesz így az iskolával? Nekem szeptemberben el kell indulnom, nekem nincs más esélyem, nekem fizetnem kell milliókat, ha nem mehetek. Megnyugtattak, hogy minden rendben lesz, mindenre találunk megoldást.
Egy lejtő lassú kezdete volt ez, úgy gondolom. Megkérdezték, mikortól akarom kezdeni a terápiát. Azt mondtam, minél hamarabb, essünk túl rajta. Ekkor még nem volt bennem túl sok félelem, ismertem a körülményeket, itt csak kicsit hosszabb a bent töltött idő, de azt meg majd kibírom. Talán egy hétbe se telt bele, már mehettem is. Nem emlékszem pontosan az első alkalomra, de azt tudom, hogy nem volt kellemes. DHAP volt az új terápiám neve, néhány infúzióval, majd egy teljes, 24 órás adaggal, végül két napos utókezeléssel. Közben ugye folyamatosan kaptam a szednivaló gyógyszereket is, hogy ne legyek rosszul.
Dehogy leszek én rosszul, korábban sem voltam, most se lesz semmi baj. Aztán kiderült, hogy a DHAP, az az R-CHOP nemcsak nagytestvére, de ha lehet, akkor ilyen szétszteroidozott, agyongyúrt változata. A második napon már nem tudtam enni. Egy falat sem ment le a torkomon és folyamatos volt a hányingerem. Nem hánytam, de az érzés mindig ott volt. Legtöbbször csak feküdtem, nem igazán volt erőm másra.
Később, mikor hazaengedtek, vártam a szokásos megváltást, pár nap, és jobban leszek, ezt már ismerem korábbról. Ez elmaradt. Ha lehet, otthon csak még rosszabbul voltam, itt már a hányás is sűrűn elkapott. Alig tudtam enni valamit, csak levest és gyümölcsöt. Nem tudom elképzelni, milyen érzés lehetett ezt a szüleimnek napokig nézni. A nap többi része itthon is pihenésből állt főképp, néha, mikor erőt tudtam venni magamon, sétáltunk kicsit, vagy rajzoltam, de ez ritka volt. Teljes leépülés, rögtön egy terápia után. Rosszul voltam gyakorlatilag a második alkalom kezdetéig. Nem csoda hát, ha rettegve tértem vissza a kórházba. Azt hiszem, ez a második is lett végül kicsit megspékelve. A vérképem ugyanis nem igazán engedelmeskedett (gyakorlatilag óriási értékeket zuhant), így a terápiát egy ideig nem kezdhettem meg. Négy nap, az már több, mint a korábbi kettő volt. Hát még az egy hét, amit ekkor bent töltöttem. Teljes fizikális és szellemi mélyrepülés, ez jellemezte ezt az időszakot.
Olvastam. Olvastam a józanságomért. Rávettem magam, hogy fejezzem végre be a Gyűrűk ura első részét. Ezzel foglaltam el magam. A hatások közben változatlanok maradtak, én enni nem tudtam, nem is kívántam semmit, a nyirokcsomóim a terápiára elmúltak, majd rendszerint visszajöttek, semmi sem alakult túl szépen...
(Folyt. köv.)
További cikkek
