Elérkeztünk egy olyan fejezethez, amit megmondom őszintén, szerettem volna csak szépen folytatólagosan írni. Tudjátok, olyan „...és akkor ott fejeztem be, hogy..., most pedig...” módon. Egy darabig ez menni is fog. Utána a jelenlegi helyzet kicsit más stílust fog megkövetelni tőlem, ami talán kevésbé lesz történetmesélős, inkább véleménynyilvánítás és érzelmi reakciók. Úgyhogy csak ilyen spoiler-jelleggel szeretnék szólni, hogy erre lehet számítani.
Ami eddig történt: be vagyok jelentve sugárterápiára, ez egy pár napos folyamat volt, utazni fogok minden nap – azaz egy közeli szálláson fogok lakni, hogy ne a kórházban kelljen (pecsétekkel együtt árban jól jön ki, ezt érdemes tudni), és minden hétköznap kezelésre fogok járni, 3-4 hétig biztosan.
Legutóbb, mikor lent voltunk, elintéztük a szükséges ügyeket, a nővérek kedvesek voltak, elmagyaráztak nagyjából mindent, a professzor is rendesnek tűnt, csináltunk az arcomra parafinmaszkot, ami majd megvéd a káros dolgoktól, és elvégeztük a szükséges CT-t, hogy lássuk, mi jelenleg a helyzet (most legalább szóltak, hogy be fogok pisilni – de igazából mégsem). Még egy pár napos várakozás jelenleg a sorsom ezzel kapcsolatban, azt mondták.
Hát igen, még rövidebb lett ez a sztori-rész, mint gondoltam. Most jöjjön akkor a másik oldal.
Hazaérve az ügyintézésből még teljesen nyugodt voltam. Nyilván várnunk kell, meg kell csinálniuk számomra egy kezelési tervet, ami alapján nem csak céltalanul lövöldöznek majd sugarakkal, hanem eredményesek is leszünk, tehát minden a természetes módon történik. Gondoltam én. Elérkezett a dátum, mikorra a telefonhívást vártuk. Semmi. Nem baj, akkor majd mi. Biztos sok a dolguk. Még nincsenek készen a papírjaim, jött a válasz. Tessék még türelmesnek lenni kicsit, hívnak majd, ígérik. Tényleg kedvesen mondták. Aztán a következő két napban sem hívtak. Ejnye, pedig megbeszéltük. Most aztán jól kitoltatok velünk, eljött a hétvége is, már beszélni se tudunk, hisz nem dolgoztok. Hétfőn újra mi telefonáltunk. Még mindig semmi, esetleg a professzor számát megadják, beszéljünk vele. Na, ez már legalább haladás valamilyen irányba. A professzor nagyon kedves volt (tényleg), és közölte, hogy már egy ideje megvan a terv, ott is van nála. Az egyetlen probléma csak az volt, hogy elromlott a gépük, és hát addig nem akartak már szólni. Mert nyilván, attól, hogy nem mehetek egy műszaki meghibásodás miatt, még nem szeretném tudni, hogy mi is a helyzet a továbbra is fennálló betegségem kezelésének ügyében.
Jaj, túl sok korábbi emlék tör rám erről hirtelen. Még mindig nem tudunk semmit. Majd holnap, vagy holnapután. A türelem pedig, amivel elindultam hozzájuk, és hazajöttem tőlük, úgy érzem, lassan elpárolog. Teljesen.
Két hetes várakozás. Ez gyakran nem sok, tudom. Vannak, akik ennél jóval többet kell, hogy várjanak, életmentő műtétekre, donorokra, bármire. De nekem itt most mást ígértek, és nem tartották be. Keletkezett egy kis törés a bizalmon. Rettenetesen félek még a kezeléstől, hiszen nem tudom, milyen lesz, hova kell mennem, mikor, pontosan hogyan kell intéznem a dolgaimat – és egyedül leszek ott teljesen. Rettenetesen félek ugyanakkor az állapotomtól is. Visszatértek a nyak- és fejfájások. Egy-egy vércsepp jelzi néha a zsebkendőben, hogy a nyálkahártyám is újra sérülésnek indult. A daganatom köszöni szépen, jól érzi magát, egyre nagyobb méretekben képzeli el további életét. Még mindig kapom minden nap az egy-egy Dexason-injekciót, és a köhögő rohamok is megmaradtak.
Ami a legjobban aggaszt, az viszont az erőm, amit eddig sikerült gyűjtenem. Nehéz munka árán, de úgy éreztem, kijöttem egy nagy-nagy gödörből.
Nagyon büszke voltam magamra. Minden reggel úgy keltem fel, hogy na, ma akkor ezt meg ezt szeretném csinálni. És meg is csináltam. Ez kopik. Mindent próbálok ugyanúgy csinálni, de mégis kopik. Aztán megpróbálok mindent másképp csinálni, hátha az a baj, de úgy sem jobb. Újra vannak napok, mikor nem tudok kikelni az ágyból, csak nagyon nehezen. Mikor a fejemben eldöntöm, hogy rendben, akkor ma írok, vagy rajzolok, vagy valami mást csinálok – de a testem nem engedelmeskedik. Úgy gondoltam kezdettől fogva, hogy az idegesség, ami majd ennek az időnek az előfutára lesz, rá fogja nyomni a bélyegét a kedvemre, így lélekben felkészültem (fel én) egy ilyen típusú kisebb visszaesésre, csak, amíg elkezdődik a kezelés.
Az a baj, hogy ez az idegesség már belém ivódott. Már nem gondolok rá, nem jut eszembe nap közben. Mégis érzem, hogy itt van bennem, és elszorít, nem hagy mozdulni. Nem tudom ezt jobban elmagyarázni, sajnálom, ha valakinek ez így nem jelenít meg túl sokat. Csak azt tudom, hogy nyugtalan vagyok belül, a lelkemben, és nem találom a módot, hogy teljesen meg tudjak nyugodni.
Türelem. Talán még ez a pár nap tehetetlenség a sorsom a haladás előtt. Talán ez is egy próba most, amit ki kell állnom. Talán ebből is csak még jobban meg kell erősödnöm. Én nem tudom, csak azt, hogy haladni szeretnék, bármerre.
További cikkek
