„Talán nem is egész bolondságok az óriásokról szóló ősmesék… Hiszen egyszer a mi országunkban is voltak óriások, összegyűltek egyszerre és eltűntek egyenkint. (…) Itt éltek ezek a titánok, itt ragyogtak mindeneknek csodájára, magyar anyák szülték valamennyit; és kivesztek innen is visszaszármaztak a földbe – amelyre dicsőséget hoztak –, anélkül, hogy hasonlók támadtak volna utánuk. Az utolsó példány volt köztük Jókai Mór.” – írja Mikszáth Kálmán.
S ha Jókai nem is volt igazi titán, Mikszáth mégsem túloz nagyot, hiszen Jókai Mór élete és munkássága oly mértékben egyedülálló a magyar kultúrában, hogy valóban csupán a mesehősök természetfeletti ereje mérhető hozzá. Az 1825-ben született „komáromi fiú, ki a világot hódította meg” a ’40-es években tűnt fel Petőfi, Arany és Vajda közvetlen közelségében korai novelláival, dráma-kezdeményeivel, verseivel, országos ismertségét pedig a Hétköznapok c. regényével szerezte. A ’48-as forradalom megszervezését szorgalmazó fiatalokból álló budapesti csoport (a „Pilvax-asztal”) tagjaként a szabadságharc leverését követően bujdokolni kényszerült – melyet korai és későbbi életrajzírói valóságos bibliai purgatóriumként értelmeztek – s hosszú ideig álneveken (Sajó, Kakas Márton) írt.
De a hősi, romantikus történetnek itt vége szakad. Jókai az 1850-es évektől kizárólag műveiben létezik, így – noha 1904-es halála némileg megrázta a nemzetet – olyan, mintha ma is élne. Kétszáz eredeti kötetet meghaladó alkotásai örökkön-örökké reprodukálódva velünk élnek, könyvespolcaink barázdáiba kitörölhetetlenül beleíródtak lélek-simogató címei, alakjai: Berend Iván, Kárpáthy Zoltán, Tímár Mihály és a többi, városokat, országokat megtöltő sok-sok alak mind köztünk járnak.
Jókai – a híd. Híd az egyetemi irodalomkritika, a tankönyvi kánon és a szórakoztató olvasmányok között. Híd az értelmiségi és a szakmunkás között. Idős és fiatal, liberális és konzervatív között. Jókai, azt mondhatjuk, maga a magyar nemzet (egyetlen) közös alapja. Amikor élt és dolgozott, még sokkal több ilyen alap volt, miközben ő – sokadmagával – úgy hitte, nagyon kevés van, s igenis, minél többre lenne szükség.
Innen nézvést jobb, hogy nem élte meg ezt a napot, bár, ha hihetünk a korabeli feljegyzéseknek és fotográfiáknak, még 192 évesen is ugyanolyan méltóságteljesen tartaná sima homlokát, s szakálla is kifogástalan ápolásról árulkodnék. Gondoljunk rá jó szeretettel ennyi idő után is, miközben azt hisszük, mindent tudunk róla és mindig velünk van, pedig valójában kevésszer hallgatunk higgadt bölcseleteire és sosem ismerhetjük meg igazán.
További cikkek
