Csúsztatás

Bágyadtan ébredtem a nappaliban. Valószínűleg a szokatlan világosság miatt, ami az étkezőből szűrődött át oda, ahol feküdtem. Beszélgetést hallottam, rövid kérdések, válaszok hangsúlyát; értelmezni még nem tudtam. Felültem a kanapén, a fény irányába fordultam. Két piros-sárga kabátos férfit láttam az étkezőasztalnál. Az egyik kissé köpcös ötvenes, a másik nyurgább harmincas lehetett. Morcosan közelítettem feléjük, nem értettem, mit keres két idegen hajnali háromnegyed ötkor a lakásunkban:

-        -  Elnézést, de mit keresnek itt? (Kérdem zavartan.)

-        -   Nagyapádnak agyvérzése volt, meghalt. (Böfögi a köpcös.)

Emlékszem, akkor egyszerre kétfajta érzelem öntött el. Az egyik a mérhetetlen düh okán lobbant fel bennem, a másik a teljes értetlenség volt, amely megbénította ajkaimat. Meg akartam ütni a mentőst.
Csúsztatás.
Addig akartam ütni, ameddig mozog.
Lecövekelve álltam félmeztelenül a konyhánkban, pár másodpercig mozdulni sem tudtam, aztán rohanni kezdtem a közös udvarban lévő másik házba, ahol a szüleim és a nagyszüleim élnek. Anyámat láttam a folyosón, felöltözve, kisírt szemmel, el-elcsukló hangon telefonálni. Apám szintén telefonált. Higgadtan. Összeszedetten. Halkan. Meghalt az apja.

Értesítettük a rokonokat. Nagyanyám az alsó szinten maradt, nagyapával. Búcsúzkodni. Felkötni az állát. Felöltöztetni. Én a nővéremet és a sógoromat ébresztettem. Elmondtam, mi történt. Aztán mind a konyhába mentünk. Hosszú csöndek. Zokogás. Cigarettaszag. Vártuk a halottaskocsit.

Egy hét múlva temetés.
Szeretett és kevéssé ismert emberek sokasága. Falusi részvét, vele járó szüntelen motyogás. Licit a hozzátartozók könnyeire. Szenvedő arcok a szenvtelenek közt. Siratózene. Semmitmondó papi beszéd. Nagyapa a föld alatt. Lassú út haza, halotti tor. A teljesség igénye nélkül: részeg, húsz éve nem látott rokonok dalárdája a nappaliban. Szűk család a konyhában. Bicskák nyílnak a zsebemben. Túl üres vagyok a kiabáláshoz. Hiányzik.

Pár nap múlva Mindenszentek. Aztán…

Mit jelent nekem a halottak napja? Aktív és passzív figyelmet. Gondos csokrokat, lombfűrészt, tűleveleket. Rozsdás és csillogó emlékeket. Vaskos márványlapokat, pislákoló fényeket. Cirádás évszámokat, fakeresztet. Deres szempillákat. Lassú könnyeket. Veszteséget. Szeretetet. Hiányt. Nagyapát.

Pár nappal ezelőtt a főszerkesztőm felhívta a figyelmemet, hogy nem töltöttem ki a novemberben esedékes szövegekről árulkodó laptervet. Azt kérdezte, milyen témájú cikket írok. Kitérve a válasz elől azt mondtam: publicisztikát. Megkért, hogy a közelgő gyászünnepre való tekintettel a halottak napjáról írjak. Írtam. Öt éve minden november 2. így telik el. Persze más emlékekkel kiegészülve, de ezek a meghatározóak.

21:18.
Kattanás, sercegés, láng.
Ülök a teraszon, és nem fáj semmi.
Csúsztatás.
Az utolsó slukkot még letüdőzöm.
Holnap gyászmunka.

*

képek forrása: budaorsiinfo.hu, varkapu.info