Kikapcs

Sötét. Semmit se látok. Ez az áramszünet már rohadt szórakoztató... Fél órája ülünk a tök sötétben, az asztalon egy fiókból előturkált lámpa világítja meg az amúgy egészen viselhető kinézetű művirágot. Egyszer menjen az ember nyaralni...

Most, amikor írom a cikket, hétfő este 23:48 van. Amúgy a családi nyaralásom első napja. 15 éve mindig Soltvadkerten töltünk egy hetet – most sincs másképp. Ellenben most másodszor ér minket az a szerencse, hogy olyan nagy viharban töltjük az estét, hogy elmegy az áram az egész üdülőtelepen. Tulajdonképpen elmegy az áram, és egy pillanatra megáll az idő.

Jellemző. Lejövünk pihenni, és első este elmegy az áram. Már fél óra is eltelt – a vadidegen üdülőben (ezt a házat most először béreltük ki), fogalmunk sincs hol találhatnánk még gyertyákat, miközben a riasztó fél percenként sípol egy hosszút, ami lassan már kezd az agyamra menni. Épp most tettem le a nővérem telefonon – jelezte hogy Bécsben a repülőtértől nem messze már valami tornádót fotózgatnak... Tornádó – az ám a nagy öröm...

Itt ülünk a néma csendben. Karácsony táján talán még meghittnek is hívhatnánk ezt a pillanatot – ülünk a sötétben egy kisablak csücskéből nagy nehezen előtúrt gyertya mellett, egyikünk sem szól semmit, mind elmélyedünk a dolgainkba: én éppen világmegváltó cikket írok a hashtagbe, édesanyám a laptopján babrál, jó apám pihenget. Valahogy mégis unom ezt a rohadt meghittséget…. Mintha megállt volna az idő, nem haladunk semerre, nem tudjuk mi történik. Lehet hogy közhely az, hogy a bizonytalanság megöli az embert. Közhely. De igaz – nem tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel, új nekem. Én már városi gyerekként nőttem fel, nem tudom mi tévő legyek, ha nincs lehetőségem áramforráshoz jutni, nincs világítás, ilyenek… Szerencse hogy a laptopom feltöltöttem. Az írás legalább lefoglal. Az mindig jó. Vagyis legtöbbször.

Megállt az idő – nem tudom jobban kihangsúlyozni. Azt, hogy amúgy nem a légüres térben lebegek, leginkább ez a cseszett riasztó jelzi, amivel fogalmam sincs mit tudnék kezdeni. Talán sikerült megragadnom a pillanat lényegét – a néma csöndben ülök, ölemben egy laptoppal, amit mindjárt földhöz vágok, ha nem kussol a riasztó. Tulajdonképpen ennyi. De mindegy is. Mire ti ezt olvassátok, már úgyis visszajön az áram, lenyugszik a riasztó, meg talán én is. De egyelőre ez van...