Iskolás koromban nem szerettem az irodalmat. Nyűgnek éreztem kötelező olvasmányokat olvasni, verseket tanulni. Mikor az élet megvonta tőlem a napi irodalmi adagomat és megfosztott a verseken való elmélkedésről azonnal jött egy hiányérzet. Azóta rengeteg verset olvasok és beleszövöm a sajátos gondolataimat. Néha még saját versek írásával is megpróbálkozok. Viszont József Attila mindig is az a költő volt, akit közel éreztem magamhoz. Jól emlékszem, hogy az érettségi napján megkérdezte az irodalom tanárom, hogy melyik tételt fogom húzni. Én határozottam vágtam rá, hogy József Attilát. Így is lett és köztudott, hogy véletlenek nincsenek.
Kisiskolásként a soraiba láttam minden fájdalmamat, amit a szüleim válása, az iskolai bántalmazások, lelki sérülések vontak maguk után. A szavak között rátaláltam a saját félelmemre, az élettől való rettegésre. Felszínre tört bennem az érzés, hogy nem vagyok erre a világra való és annyi keserűség ért gyermekként, amely egy életre is elég lenne.
"Tejfoggal kőbe mért haraptál?
Miért siettél, ha elmaradtál?
Miért nem éjszaka álmodtál?
Végre mi kellett volna, mondd?
Magadat mindig kitakartad,
sebedet mindig elvakartad,
híres vagy, hogyha ezt akartad.
S hány hét a világ? Te bolond?"
Órákat ültem a vers fölött, és a vonat síneken ülve is ezek a sorok lüktettek bennem. Mert van egy pont, ahol a lélek meghasad és bekattan az ember. Végül győzött az élni akarás és a küzdelem, de József Attila állandó pontja lett az életemnek, akinek a verseibe menekültem, ha sérelem ért. Ennek pedig az az oka, hogy a soraiban mindig megbújva éreztem azt az utat, amire nem sikerül neki rálépni. Tapintani lehet benne a feszültséget, amelyből sugárzik az érzés, hogy szíve szerint nekirontana az életnek és ököllel verné az ajtót, hogy végre szeressék őt. Mégis csendben várja, hogy elmúljon az élet felette.
Amikor kamasz gimisként megtalált a szerelem, akkor is az ő sorai lendítettek előre. Nincs rosszabb a plátói, be nem teljesült szerelemnél. A kamaszkor azaz időszak, amikor az első szerelmet megtapasztalva minden érzést átélünk, amit később fejvesztve próbálunk keresni. Az első szerelem által görcsbe rándult gyomrot, a letörölhetetlen mosolyt, a csillogó szemeket, a vágyat, amit a kiszemelt áldozat puszta látványa is megidéz bennünk. Ez azaz időszak, amikor egy futó érintés is végig borzong rajtunk és alig bírunk a lábunkon állni. Az első összenézésben mi már látjuk a jövőnket, az esküvőt tervezzük, azon elmélkedünk hogyan is néznek majd ki a gyerekeink. Aztán ezek a plátói szerelmek lesznek az első koppanások is legtöbbször, ami után nehezen kaparjuk fel magunkat a padlóról.
"...s ha nem volt még halálos szerelem,
azt akarom, ez halálos legyen,
értelmes kín: mert nincs értelme annak,
ha embernek üres kínjai vannak,
s ha nem szeretsz úgy, mint tenmagadat,
én meg fogom majd ölni magamat,
nem hogy szerelmem vagy bosszúm mutassam,
de jobban fájna elsorvadni lassan..."
Ahogy elhalad rajtunk az idő belátjuk, hogy nem volt szükségünk erre a szerelemre. Belátjuk, hogy nem ő kellett hanem az érzés, a fájdalom. Az a keserves belebetegedés, amelynek olyan nyers ereje van, hogy a húsunkig hatol az érzés, hogy élünk. Ezek a tapasztalatok pedig, mindig edzenek rajtunk és ezáltal válhatunk olyan erős anyaggá, amit már nem rendítenek meg a félelmek és nem törhet meg minket a legnagyobb fájdalom sem. Mert tudjuk, hogy az ember mindent kibír és az élet megy tovább és halad előre megállíthatatlanul.
"Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél."
A kamasz életünk hátrahagyásával pedig teljesen mások válnak értékessé az életünkben. József Attilát örök pesszimistának tartják, aki sikerre, szerető családra és nagy szerelemre vágyott, de soha nem kapta meg ezeket igazán.
"Mert mi teremtünk szép, okos lányt
és bátor, értelmes fiút,
ki őriz belőlünk egy foszlányt..."
Végül rájöttem az évek alatt, hogy bármennyire is azt hittem ez az út vár rám is, nem így lett és továbbra sem lesz így. Viszont a sorai még mindig hatnak rám. Néha visszarepítenek a múltamba. Ez azonban már nem fájdalommal tölt el, hanem büszkeséggel. Mert eddig minden akadályt legyőzve felálltam és megállíthatatlanul haladok a nagybetűs élet felé. Zsákomban pedig egy vers bújt meg. Az a vers, amelynek elemzésével csendet értem el és homályos szemeket. Egy vers, amely az érettségin tudott könnyeket csalni mások szemébe. Egy vers, ami egyszer az enyémbe is könnyeket csalt. Egy vers, amely megtanított rá, hogy a költészetnek mindig örök és felülírhatatlan ereje lesz ebben a világban. Mert kimondja, amit mi nem merünk és mert ordít helyettünk.
...AKI SZERETNI GYÁVA VAGY
Te rongy, aki szeretni gyáva vagy,
akinek több a biztosító munka,
melyet a tetves ég taszít nyakunkba,
küldvén máris a külső fagyokat, -
fordított ringyó, ki a kötelesség
aranyát gyüjtöd élő nap alatt:
a gyermek rimánkodhat, hogy szeressék,
én nem tehetem; elpusztítalak.
Én férfi vagyok, nemes és konok,
nincs vigaszom s nem erényem a bánat.
Csak szenvedek, mint akit megnyomott
ásás közben a föld; káromkodok -
Ringyó! - hogy rólad ilyen szavam támad!
Rajtad a komolyság is kellemes,
nő létedre erős vagy s érdemes,
hogy lábod csámpás mivoltán nevess.
Én nem jártatom hiába a számat,
de kín sem űzhet hiába utánad.
Már elrebbent a férfias szemérem
nyoma orcámról, és csak sáppadok.
Dolgaim is úgy hallgatják személyem,
mint bolond tanárt az üres padok.
Nem éreznéd, mily veszély fenyeget
téged, életem s engem is, ki vágyom,
ha másra nem, hát hogy veled legyek
s ha másutt nem, hát a halálos ágyon?
Add kezembe e zárt világ kilincsét,
könnyü kezedet - vár kinn a szabad.
Gyülekező halottaimat intsd szét,
szólj s hízelegjen körül jószavad.
Ismersz engem, kit szemed megviselt,
lehetetlen, hogy ne szeressél, kedves!
Egykor egy sejt a tengerben kikelt,
hadd jusson el már örökös öledhez!
A cikk József Attila verseinek részleteit idézi.
További cikkek
