A rajz mint terápiás eszköz - számomra ez volt az újrakezdés!

Évekkel ezelőtt történt a dolog, hogy elveszítettem egy nagyon közeli családtagomat, melynek következtében igen súlyos lelki válságba, és ez által testi állapotba kerültem. Szó szerint fizikailag nyilvánult meg a gyász. Különböző olyan extrém betegségek jelentkeztek rajtam, amik előtt az orvostudomány csődöt mondott és csak a fejüket csóválták, hogy ilyen nem lehetséges. Egyik ilyen volt az is, hogy egy hétre elment a hallásom mindkét fülemen. Első egy-két nap még „murisnak” tűnt, de aztán egyre rosszabb és rosszabb volt. Csak saját magamat hallottam, és a szívdobogásomat… Aztán volt, hogy a látásom ment el „néhány” órára.

Azóta elég sok minden átértékelődött bennem, többek között az a mondás, hogy „hallani sem akarok róla” vagy az, hogy „látni sem bírom”. Miután visszanyertem a hallásomat, még jobban tudtam értékelni a halk klasszikus zenét, amiket addig is szerettem. A látásom visszanyerését követően, jobban értékeltem a festészetet, a művészet csodáit.

Régen még általános iskolás koromban rajzolgattam, szóval ez az irányzat nem állt tőlem távol. Sajnos abból az időből nem sok alkotásom maradt fent, akkor még nem olyan volt a technika, hogy mindent azonnal lehetett digitalizálni. Szóval még az előző évezredben volt néhány grafikám amik egész jóra sikerültek, csak aztán a suliváltás, a megváltozott körülmények hatására letettem a ceruzákat. Az idő múlásával lassanként a feledés homályába merült a rajzolás, a festés.

Aztán jött az a bizonyos tragédia. Fájó még most is beszélni róla, mert a szeretett családtag nagyon közel állt hozzám. A gyászt feldolgozni nem volt könnyű. Oly annyira, hogy évek múltán is, mikor szóba került, vagy csak rá gondoltam, könnybe lábadt a szemem.

Szoktam mondani, hogy „véletlenek nincsenek”, és ezt így is gondolom! Mivel, akkor amikor nagyon nagy szükségem volt rá, akkor kaptam egy lehetőséget, és újra grafitot ragadtam. Újra elkezdtem az egyszerűbb formáktól, fa kocka, kiskanál, a fiam szemében megcsillanó tornác képe, néhány kártyalap, csatos üveg, dió, galamb, stb. Aztán mikor már úgy éreztem, jöhettek az összetettebb formák, akkor belevágtam a portrékba, és így tovább. És el jött a nagy pillanat, amikor kiteljesedett a gyász feldolgozása.

Igen nagy lelki erőt kellett vennem magamon, napok, hetek teltek el, hogy nem tudtam haladni a kép készítésével, mígnem a végére értem, és késznek nyilvánítottam. Aztán mikor ez a szakasz lezárult, akkor lelki nyugalmat kezdtem érezni. Lehet, hogy nem egy Leonardo minőségű alkotás, de számomra többet jelent bárminél. Aztán nem sokáig élvezhettem ezt a lelki szárnyalást, mert hamarosan újabb veszteség ért, párját követte a kedvese is. Úgy terveztem, hogy a temetésre elkészítem a páros portrét, hogy immár együtt legyenek nem csak ott fent, hanem a papíron is. Egy alkotáson „egységben”. Nagyapám portré fele elkészült, de Nagyanyám része, váratott magára, pont mint azelőtt Nagyapámé…