Az utóbbi néhány évben minden erőmmel azon voltam, hogy megtaláljam, hogy ki is vagyok valójában. Meg akartam tudni, hogy milyen a személyiségem, mik az erősségeim és gyengeségeim. A minap rájöttem, hogy egészen eddig egy szivárvány után futottam. Egy csupaszín csoda után, ami bár úgy tűnik, hogy ott van a szemed előtt, valójában csak egy illúzió. Egy hazugság.
Mind láttunk már délibábot. Ahogy a perzselő hőségben a távolba nézve látjuk az úton tükröződő vizet. Azonban, ahogy haladunk előre, a távolság nem csökken. Ott van a szemünk előtt, mégis elérhetetlen. Önmagunk megtalálása is valami hasonló. Csupán egy látomás.
Egészen eddig egy bizonyos szivárvány után futottam, sétáltam vagy csak nagy nehezen vonszoltam magam. Azt hittem, hogy minden lépéssel egyre közelebb kerülök „A Titokhoz”. Vagyis ahhoz, hogy ki vagyok valójában. Néha elhittem, hogy közelebb vagyok hozzá, mint előző nap, néha csak nagyon halványan láttam az egymásba olvadó színeket. Sokszor csak álltam ott az esőben és dühösen, bőrig ázva toporzékoltam, amiért nem vagyok képes eljutni arra a helyre, ahol végre ismerem magam. Még akkor sem, ha úgy tűnik, az csupán karnyújtásnyira van. Ott dühöngtem az esőben, és bár tudtam, hogy mögöttem sütnie kell a napnak, - hisz anélkül nem látnám a szivárványt - mégsem fordultam vissza. Mert az gyengeség, igaz? Hiszen az azt jelentené, hogy feladtam. Hogy lemondtam arról, hogy kiderítsem az igazságot. Nem akartam feladni, ezt az egyet nem. Elvégre, nem élhetek úgy, hogy nem vagyok tisztában önmagammal. Párszor elvágtam magam a földön és kisgyermek módjára hisztiztem. De egy idő után valami mindig felrángatott a földről, a talpamra állított, a szivárvány felé fordított és emlékeztetett arra, hogy miért is indultam el. Ezért csak mentem tovább rendíthetetlenül az esőben, mert elhittem, hogy oda fogok érni a szivárvány végéhez. Elhittem, hogy egyszer meg fogom találni magam. Hogy egyszer majd tudni fogom, hogy miben vagyok jó és mi tesz boldoggá.
Azóta rájöttem, hogy nem is a valódi önmagamat kerestem. Annak ellenére, hogy még én is elhittem ezt. Saját énem legszebb, legértékesebb és legboldogabb változatát üldöztem. Eközben pedig - bár én ezt akkor nem vettem észre, de - önmagam legüresebb, legzavartabb és legboldogtalanabb énjévé alakultam át. Ironikus, nem? Miközben az önmagamhoz vezető úton ballagtam, szép lassan magam mögött hagytam mindent, ami különlegessé tett. Mindezt miért? Mert egy elképzelt ideál jobbnak tűnt annál, aki voltam. Mindent megtettem, hogy odaérjek arra a boldog helyre, ahol tisztában vagyok azzal, hogy mikor mit kell tennem, hogy mire koncentráljak, hogy hogyan legyek önmagam legjobb változata.
Nem is olyan rég rájöttem az igazságra. Olyan hirtelen történt az egész. Egy napon valami elképesztően erős szembeszéllel küzdöttem azon a bizonyos úton. Előredőlve, fejemet leszegve nyomultam előre. Aztán rádöbbentem. Úgy fejbevágott a felismerés, hogy megszédültem. Megálltam. Végre megértettem, hogy valami olyasmit kergetek, ami nincs is.
Soha nem leszek képes megtalálni magam. Mert nincs mit keresni. Az, hogy ki vagyok és milyen vagyok, az én döntésem. Nincsen se szivárvány, se délibáb. Csak döntések. Az én döntéseim, hogy milyen szeretnék lenni. És a Te döntéseid, hogy kivé szeretnél válni. Én úgy döntöttem, megfordulok. Hátat fordítok a szivárványnak, magam mögött hagyom az esőfüggönyt és visszatérek oda, ahonnan jöttem. Vagy talán találok egy mellékutat, ahova letérek. Talán jó lesz, talán nem. Nem tudom. És nem is akarom tudni. Hogy miért? Mert egyetlen egy dologban biztos vagyok; Tanulni fogok belőle.
Ahogy megfordultam, meglepetten vettem észre, hogy a szél amivel egészen eddig küzdöttem, minden lépésemet könnyebbé tette. Segített, hogy visszatérjek oda, ahonnan jöttem. Először elképesztően szokatlan volt, hogy valami segít nekem előrébb jutni és nem próbál visszatartani. Mára kezdek hozzászokni, hogy minden egyszerűbb így. Nem kell látnod semmit magad előtt, ahhoz hogy a helyes irányba tarts. És ha valamit látsz a távolban és kitűzöd célpontnak, korántsem biztos, hogy Neked való az a hely.
Tudom, hogy hiába fogok egyszer visszatalálni, nem leszek ugyan olyan, mint amikor elindultam, de nem bánom. Mert már nem vagyok kíváncsi arra, hogy ki vagyok. Csak az foglalkoztat, hogy ki lehetek. Mert sokkal izgalmasabb belegondolni, hogy olyanná válhatok, amilyenné csak szeretnék. Akárcsak Te.
Csodáld meg a szivárványt, fotózd le, őrizd meg! De soha ne próbáld meg utolérni. Hisz az csak egy illúzió.
További cikkek
