Minden ember életében eljön egy pont, amikor hatalmas változások elé néz. Ennek az oka lehet szerelmi csalódás, valakinek az elvesztése, barátságok felbomlása vagy egész hétköznapi dolgok, amik más belátásra bírják őket. Az én életemben is volt egy hatalmas változás. Egy olyan trauma, aminek köszönhetően előtört a karrierista lány mögül egy ősi ösztön, hogy egyszer én is édesanya szeretnék lenni.
Mindig is úgy éltem, hogy velem nem történhet semmi baj. Én nem lehetek beteg. Úgy éltem mintha lenne egy tartalék életem. Hisz soha nem jártam kórházban, és nagyon ritkán voltam beteg is.
Majd egy nap nem ámítottam magam tovább. Mert 20 kiló egy nyár alatt nem szalad csak úgy fel valakire. Nekem ez kellett ahhoz, hogy elgondolkodjak, valami nincs rendben velem. Bár ekkor sem vettem túl komolyan a problémát, ahogy az orvosom se.
Hisz 18 évesen az élet sok kalandot tartogat. Szerelmet, barátságokat, nevetést, vágyat és új dolgok megismerését. Velem sem történt máshogy.
Tinédzserként el sem tudtam képzelni, hogy egyszer anya legyek. Csak a karrieremre koncentráltam és az álmaimnak éltem. Meggyőződésem volt, hogy erre a világra nem szabad gyereket szülni. Elfojtottam magamban mindent, amire egy nő vágyhat. Nem volt ez máshogy azon a napon sem, mikor elmentem a nőgyógyászhoz.
Hetek óta késett a menstruációm és tudni szerettem volna mi ennek az oka. Nem agyaltam túl a dolgot. Hisz sokszor volt már így. Minden évben egy kezemen meg tudtam számolni hányszor jött meg, de ekkoriban már volt egy plusz rizikófaktor. Mi van, ha terhes vagyok?
Féltem elmenni az orvoshoz. Féltem a választól és húztam ameddig csak lehetett. Végül közölték, hogy nem vagyok terhes és kaptam egy adag hormont, hogy szedjem be és minden rendben lesz. Utólag tudom, hogy ez olyan, mintha egy vödör vizet öntenénk egy égő házra és azt hinnénk meg van oldva a probléma.
Hiába a hormonok. Nem történt változás. Így kezdetét vette egy ma is tartó tortúra.
Orvost váltottam és vérvételek és ultrahangok sokasága várt rám. Néhány hét leforgása alatt romba döntötték az elméletem. Azt, hogy én teljesen egészséges vagyok.
Felszívódási és anyagcsere zavar
gluténérzékenység
autoimmun pajzsmirigy alulműködés
inzulinrezisztencia
PCOS
Az első sokk után, úgy éreztem megbélyegeztek. Ennyi baja nem lehet egy embernek. Arra gondoltam, hogy lehet én kétszer álltam sorba mikor a betegségeket osztották. Mára tudom, hogy ez egyetlen összetett probléma. Bár inkább egy állapot, amit nem hagyok, hogy eluralkodjon rajtam. Csupán reggel 3 és este 2 szem gyógyszer emlékeztet erre az egészre. A táplálkozásomat átalakítottam. Része lett az életemnek a rendszeres sport és a lassú felszívódású, gluténmentes étkezéssel is megbarátkoztam.
Azonban van egy nap, ami örökre belém égett. Egy nap, amikor az egész életem megváltozott.
A buszon ültem egy ultrahang képpel. Az emberek mosolyogtam rám. Én csak néztem az ultrahang képet és potyogtak a könnyeim. Percek teltek el mire felmertem nézni. A szememet megtöröltem. Az elmosódó sminkemen át láttam a mostanra már megvető tekintettel néző embereket.
Ez a barom a saját gyerekének se örül. –gondolták.
Visszanéztem az ultrahang képre és a könnyeim nyeltem.
Nem voltam terhes. Nem voltam beteg. Csak fájt ez a pillanat, mert egyetlen mondattal elvették tőlem azt, amire bár nem vágytam, de tudtam, hogy az én döntésem lesz egyszer. Úgy éreztem elvették tőlem az anyaság lehetőségét.
A megvető tekintetek között vártam, hogy elteljen az a negyedóra, amit még ki kell bírnom. A gondolataim kavarogtak. Az orvosom szavai visszhangoztak a fülemben újra és újra: Magának lehet, hogy soha sem lesz gyereke.
Ekkorra már tudtam a problémáimról, de kimondva minden valóssággá vált. Az ultrahangon rengeteg ciszta gyöngysort alkotva díszelgett. Cisztababák, én már csak így hívom őket.
Csupán 19 éves voltam. Azon a napon, a buszon, a megvető szemek között gyűlöltem magam és a naivságomat. Mert higgyétek el, nem egyszer kértek, hogy menjek orvoshoz, de nem érdekelt. Soha előtte és azután sem éreztem magam, annyira nyomorultnak és selejtnek, mint azon a napon.
Az út csupán 20km volt. Ennyit kellett kibírnom a buszon, de egy örökkévalóságnak tűnt. Alig tudtam tartani magam és az egyetlen, amire vágytam anya ölelése volt. Hazáig vonszoltam magam és az ajtón beesve anya karjaiban kezdtem el zokogni. Egy olyan fájdalom tört fel belőlem, ami megállíthatatlan volt. Azon a napon meghalt bennem a nő.
Nem felejtem el, mikor a mindig erős édesanyám sírva próbált megnyugtatni. Az erős bástyám is romokban állt előttem és egyetlen mondatot ismételgetett: Megoldjuk! Tudod, hogy megoldjuk!
Nem szépítek, mert ez itt a nyers valóság. Az egyetlen válaszom csupán ennyi volt:
Rohadt életbe, miért én?
Ez óta a nap óta évek teltek el, az akkor meghalt nő helyére egy másik nő költözött be. Megtanultam küzdeni magamért és az egészségemért. Minden nap azon vagyok, hogy megtanuljam szeretni önmagam. Elfogadni az adott állapotot moletten, hormonzavarosan.
Egy felnőtt nő lettem, akit ezután az időszak után csapások sokasága ért még. Mára viszont kiegyensúlyozott vagyok és odafigyelek magamra, a tetteimre, a szavaimra. Egy küzdő nő lettem, akinek minden orvosi leletén javulás látható és a doktora, a családja és a barátai is büszkék rá, hogy nem adja fel. Ami viszont a legfontosabb, hogy én is büszke vagyok önmagamra. Akkor is, ha a változás mértéke még mindig nem elég nagy.
Megtanultam a leckét! Mára már tudom, hogy a legfontosabb az elfogadás. Meg kell tanulnunk élni azzal, amit az élettől kapunk.
Nem tudom mit hoz az életem, de egy dologban már egészen biztos vagyok. Egyszer Anya leszek!
Azt, hogy a gyermekem biológia édesanyja én leszek-e nem tudom. Lehet. De anya leszek, aki megtanítja majd a gyermekének, hogy a világ gyönyörű és az akadályok csak a fejében léteznek, hogy a gondolatának teremtő ereje van és bár apró pontja lesz a világnak, akkor is nyomot hagy benne.
Megtanítom neki, hogy szeresse az embereket, ne nézzen egy síró nőre megvetően, ne bagatellizálja el mások problémáit. Megtanítom, hogy vegye komolyan az egészségét, hogy feltétel nélkül bízzon bennem.
Megtanítom neki, hogy az anyaság döntés és nem biológia kérdése, hogy a Nő, akinek nincs gyermeke ugyanannyira értékes része a társadalomnak, csak más a feladata az életben.
De a legfontosabb, amire megtanítom az elfogadás. Mert addig még nem fogadjuk el amit kaptunk, továbblépés sincs az életünkben.
További cikkekért kattint IDE.
*
kép forrása: descopera.ro
További cikkek
