Sokakat érintő téma a hormonbetegségek. Sajnos nem tisztem megítéli miért lett ekkora népbetegség, és nem is akarok összeesküvés elméleteken agyalni. Mert hiába érint sokakat, minden betegség más, mindenkire máshogy hat. Véleményem szerint ezeknek a betegségeknek a legnagyobb nehézsége az elfogadás.
Sokan pesszimistának véltek mikor kimondtam, hogy elfogadom azt, hogy lehet, hogy soha nem leszek biológiai úton édesanya... Sokaknak ez hiszti volt, meg túlzás. Nekem viszont pontosan erre volt szükségem ahhoz, hogy ne törjek meg, és ne kattanjak bele ebbe az egészbe. Persze tisztában vagyok (eddig is tisztában voltam), hogy jelentősen nagyobb esélyeim vannak, mint sok más embernek. Hisz nem távolították el egyik szervemet sem. Mégis szükségem volt az elfogadásra. Nekem az elfogadás hozta mindig a változást, nem pedig a küzdelem.
Azt gondolom az élet minden területén igaz, hogy ha küzdünk valami ellen, az rengeteg energiát felemészt, megtör minket, és csak csalódások sokaságát halmozza fel ez az állapot. Azonban ha beletörődünk a dolgokba, az nem hordozza magában a negatív végkimenetelt!
Tehát ha elfogadom, hogy soha nem válhatok biológiai édesanyává, akkor ezt tényként kezelem, azonban, ha ez mégis megtörténik az egy pozitív végkimenetel.
Ha ezt a tényt nem fogadom el, akkor viszont fájdalmas lesz idővel belátni, hogy a rengeteg energiát beleinvesztálva sem sikerült az, amiről álmodok.
Ezt pedig rohadt könnyű leírni. De annál sokkal nehezebb elfogadni. Egyetlen éve élem így az életemet. Egyetlen éve döntöttem el, hogy megtanulom az elfogadás művészetét. Ezt pedig az életem minden területén alkalmazom. Ezzel pedig az életem sokkal egyszerűbb lett és sokkal szebb is. Pedig nem lenne ez nagy művészet. Az elfogadás számomra azt jelentette, hogy egy negatív történet esetén mindig megfigyeltem, hogyan is hat rám az adott szituáció. Ha ez számomra fájdalmas volt, akkor megpróbáltam megérteni a miérteket. Ha fájdalmas volt, de javítható a történet akkor tettem azért, hogy nekem ne fájjon annyira. Ha a történet különösebb fájdalommal nem járt, akkor pedig megfogadtam, hogy nem teszek érte erőfeszítéseket.
Példákkal szemléltetve. Ha valami fájdalmas volt, akkor miérteket kerestem. Erre jó példa volt az első szerelmi csalódásom. Mikor megértettem miért nem teljesedett be, mikor megértettem mit rontottam el, mikor hangosan kimondtam a hibáimat, akkor felszabadult a lelkem. Mikor megszűnt bennem a harag, a továbblépés is könnyebb volt.
Ha egy dolog fájdalmas volt, de változtatható? Jó példa rá az apám, vagy a barátnőm. Visszakaptam őket, ehhez pedig arra volt szükség, hogy megértsem, mennyire fontosak vagyunk egymásnak. Megértsem, mennyi remek év állhat előttünk, ha elengedünk néhány rossz évet. Nem gondoltam többet a múltra, mert láttam mennyire akarjuk, hogy a jelen és a jövő sokkal szebb legyen. Persze mondhatod, hogy ilyen nincs! Pedig ez tudatos döntés! Mikor „felbüffenn” a múlt, mindig megkérdezem magamtól, hogy van-e értelme felhozni? Van-e értelme magamnak fájdalmat okozni egy olyan dolog miatt, amin nem változtathatok?
De mik azok, amikért nem teszek erőfeszítéseket? Azon emberek, akik úgy tudnak átlépni rajtam, mint egy darab rongyon. Ezek az emberek, ha fájdalmasan nem hiányoznak az életemből és nem hagynak maguk után űrt, akkor nem érik meg a próbálkozást. Sok olyan ember van körülöttünk, akik számunkra valódi értékkel nem bírnak, csak kihasználnak minket, csak leakasztanak minket a fogasról, ha kellünk, ha baj van. Ezektől az emberektől pedig kicsit sem probléma, ha megszabadulunk. Ha pedig maguktól tűnnek el, csak könnyebb lesz az életünk...
Most olvasol és egyáltalán nem érted, mégis mi köze ennek a címhez. Pedig sokkal több mint gondolod. Az első cikkben megírtam, hogy az anyaság bárhogy megvalósulhat. Édesanya, akinek gyermeke van. Tehát édesanya, aki természetes úton szült, aki császármetszéssel szült, aki örökbefogadott egy gyermeket. Leírtam, hogy a nőiség nem egyenlő az anyasággal. Ezek tények, de a hozzáállásaink döntések, ahogy az is döntés, ahogy az életeden változtatsz.
A betegségek pilléreken állnak. Négy pilléren: gyógyszeres kezelés, sport, életmódváltás, és a lélek!
Ezt nem lehet elégszer leírni. Sokak vannak köztünk, akik odafigyelnek az életmódjukra. Sokak vannak, akik odafigyelnek a megfelelő testmozgásra. Sokak vannak, akik rendszeresen gyógyszert szednek és kontrollra járnak az orvosukhoz. Azonban kevesen vagyunk, akik lelkileg rendben vannak!
A recepteket megtanuljuk, a megfelelő testmozgást elsajátítjuk, a gyógyszerek fontosságát megértjük. Miért nem tanulunk meg a lelkünkkel bánni, miért nem szánunk elég időt magunkra?
A lélek ápolását ugyanúgy tanulni kell, mint bármi mást. Ez is egy időigényes és nagyon tudatos folyamat. Meg kell tanulni, hogy önmagad legyen a legfontosabb számodra. El kell fogadni, hogy a környezeted ezért akár önzőnek, önteltnek tart majd. Tudnod kell, hogy idővel viszont látják majd, hogy a jó utat mutatod és meg akarják majd tudni a titkodat. Időt kell szánnod rá, hogy minden helyzetet kiértékelj és felmérj milyen hatással van az a saját lelkedre.
Ez mennyire fontos? Talán a legfontosabb!
Évek óta kezel az orvosom, évekkel ezelőtt életmódot váltottam, évek óta odafigyelek magamra, bár ezen még van mit javítani. Érdemben viszont évek óta nem történt változás! Az orvosom felvilágosított, hogy az egyetlen hiba a rendszerben a saját lelkem. A zsák a baj, ami a mérgező múltammal van tele, ami miatt nincs helye a jelenemnek! Egy éve úgy váltunk el, hogy ezen kell változtatnom!
Tegnap újra találkoztunk. Alig vártam, hogy elmeséljem neki, hogy mi történt. Alig vártam, hogy elmondhassam, mennyit tettem a saját lelkemért. Tele voltam élettel most először mióta ő az orvosom. El akartam mondani, hogy visszakaptam az apám, a barátnőm, hogy kiléptem a mérgező kapcsolatomból, hogy boldog vagyok, és egy kiegyensúlyozott kapcsolatban élek, hogy csak azok vesznek már körül, akik fontosak számomra, hogy szakmákat szereztem, hogy végre kinyitottam a szárnyaim, hogy írok ami hatalmas gyógyszer a számomra!
Végül semmit sem mondtam, mert rám nézett és azt mondta látja, hogy végre sikerült! Néhány perc alatt felforgatta az életem. Megvizsgált. Kiderült, hogy végre fogyok, rendszeres a menzeszem és a leleteim is végre rendben vannak. Folyamatosan megdicsért. Egy pillanatra csak ő és én léteztünk. Az orvos, akinek a tanítását végre valaki megértette és alkalmazza, akinek a páciense végre akar, és nem csak a gyógyszerektől vár csodát, hanem tesz is a változásért. Illetve én, akinek végre révbeért az élete, akinek javulnak az eredményei, és aki három év alatt a "talán sosem lesz gyereke" helyett azt a mondatot kapta búcsúzóul, hogy "Nem látom akadályát annak, hogy gyermeke lehessen. Még néhány mínusz kiló és minden a legnagyobb rendben lesz. Büszke lehet magára. Gratulálok!"
Ennyit jelent a lélek és az elfogadás. Egy komoly összetett matematikája az életnek, amelynek eredményeként a remény ragyog!
További cikkek
