Néha leblokkol az agyam és annyi minden kavarog benne, hogy abból semmi értelmes nem akar kisűlni. Nincs ihlet, nincs semmi ötlet és csak ülök a klaviatúra előtt és azon tűnődök, hogyan lesz mára is cikk. Noh nem mintha ez valaha is kényszer lett volna a számomra, így hát erről írok ma nektek. Honnan jött az írás szeretete?
Mindig is reál beállítottságú emberke voltam. Elvarázsoltak a számok, a fizika végtelennek tűnő tudománya. Mondjuk a kémia meg nem annyira, de mindent én sem szerethetek. Ez a reál vonal a mai napig tart. A kihívást, a küzdelmet mindig is a számok világában találtam meg. Így egyértelmű volt, hogy ebben a vonalban fogok mozogni az életben. Eleinte azt hittem tanár leszek, de egyre inkább kirajzolódik hogy a közgazdász vonal az amiben megtaláltam amire vágyok. Még akkor is ha határozottan vannak benne akadályok, és nehézségek.
Egy ilyen ág mellett azonban amúgy sem árt valami az életben, ami egészen más vonalat képvisel. Számomra az irodalom órák sosem jelentettek valódi extázist, viszont bizonyos költők, írók el tudtak varázsolni. Imádok olvasni, és kétlem hogy sok jobb illat lenne a friss könyv illatánál. Viszont sosem szerettem kötelező olvasmányokat olvasni. Hatalmas harc volt az életemben, amiért az Ember Tragédiája után semmilyen kötelező olvasmányt nem vettem a kezembe, mert úgy éreztem én abból az egy könyből megélek és nevetve leérettségizek. Ez így is lett. A magyar érettségim a legtöbbel együtt ötös is lett.
Pedig semmi keresnivalóm nem volt a humán oldalon. A tanáraim szerint nem tudok szépen beszélni, nem tudok szépen fogalmazni és egyértelműen nem az én utam a humán irány. Aztán tessék, itt állunk és havi 10 cikket simán megírok a magazinnak és a humán beállítottságú cikkírókkal kell felvennem minden egyes alkalommal a "harcot" . Nem érzem, hogy kilógok. Pedig bizonyos értelemben biztosan.
Az írás sosem volt számomra kényszer. Ez volt az én önkifejezésem. Ez pedig egészen 10 éves koromig nyúlik vissza. Akkor kaptam ugyanis egy naplót, amelybe az volt írva, hogy amit nem merek kimondani, azt írjam le. Ez pedig majd segít tovább lendülni az akadályon és beláttatja velem, hogy ha kimondom/leírom sokkal jelentéktelenebbnek fog tűnni a probléma. Azt azért megsúgom, hogy ez nem minden esetben van így, de határozottan jó terápiának indult a napló írás. Ha más haszna nem is volt, ma már 13 évvel később jókat kacagok a tini hisztiken és szerelmeken, amik akkoriban halálosan komoly dolgoknak tűntek.
A napló írást az iskolai rendezvények követték. Egy-egy csatakiáltásnál kiderült, hogy a szókincsem egész magas, aminek hála nem volt nagy teljesítmény egy-egy 2 versszakos csatakiáltás megírása úgy, hogy az tükrözze is a saját személyiségünket. Éveken át volt egyértelmű, hogy a sulinapokon ez a feladat rám vár. Később számos versmondó versenyen, nyelvtan versenyen, iskolai ünnepségen szerepeltem és sok helyen megmutathattam magam.
Mire az életkorom alapján felnőttem az írás egyfajta menekvés volt a dolgok elől. A haragot, a felhalmozott dühöt és csalódást egyszerűbb volt név nélkül belekiabálni az online világba, mint kimondani másoknak és ezzel megsérteni őket. A saját betegségemből adódó problémákat könnyebb volt leírni és ezáltal megérteni a testemet, mint megértettni másokkal, hogy nem divatból vagyok gluténérzékeny és az összes többi problémámat sem élvezem, főleg nem az esetleges meddőségemet.
Aztán az emberek elkezdtek követni, olvasni a soraimat és egyre több oldalról jött, hogy szeretik, amit csinálok. Jó, hogy tudják hogy egy húsvér nő áll a dolog mögött, akit talán még ismerhetnek is. Sokszor kápráztattam el őket, hogyan írok az édesanyámról, a húgomról, öcsémről és sokszor sokkoltam őket a nyers tényekkel egy-egy párkapcsolati szakítás után. Az írás lett a terápiás eszközöm. De messzebb ment mint hittem, hogy eljuthat.
Nem csak magamnak segítettem. Egyre többször hatottak a soraim emberekre, egyre többször állítottak meg, hogy mennyire igazam van. Beláttattam emberekkel, hogy a problémájukkal orvoshoz kell fordulni. Belátták egy általam kapott kezdő rúgással, hogy változtatni kell az életükön. Elhitték, hogy nem rossz emberek azért mert egy nem működő kapcsolatból kilépnek. Mertem beszélni azokról az oldalakról az életben, amikről keveset hallunk. A szakító emberről és nem az elhagyottról. Az összeomlottról és nem az életvidámról. Az anyaság és gyerekvállalás nehézségeiről és nem arról, amit a világ elvár, hogy ez csak csodálatos. Mertem beszélni hajléktalanokról, a kövérségről, a munkahelyi problémákról. Mertem megszólalni elmúlt kapcsolatokról, amelyek már a múltamat képezik, de úgy éreztem mások tanulhatnak belőle. Ezt is jó döntésnek élem meg, még akkor is ha egyesek azt feltételezik, hogy a múltamban élek.
Az írás terápia. Nem csak nekem! Neked is! ...és ez visz előre, ezért írok. Mert rájöttem, hogy a soroknak ereje van, és nem csak rajtam segítenek.
További cikkek
