Mivel többen kérdezték/mondták, hogy ugyan már mi lehetett az a komfortzónából való kilépés, amit írtál? Ezért kicsit konkretizálom a dolgokat. Akik ismerik a történet részleteit, azok tudják, hogy mekkora jellemfejlődésen mentem keresztül, de ez mindenképp kellett ahhoz, hogy a mostani helyzet kialakulhasson!
Az egész történet 2000-ben kezdődött, mikor bekerültem a "mókuskerékbe". Egy igazán jó munkahely, egy jól összeszokott csapat, kényelmes munkakörülmények. Télen fűtött helyen, nyáron kevésbé melegben múltak el a napok. Ez tartott tavaly január közepéig. Azaz ("nem kell agysebésznek lenni") 16 évig. Azt gondolom, hogy ez már igencsak komfortzónás történet. Az előző idézet a második munkahelyemen volt művezetőnk szájából hangzottak el. Korábban említettem, hogy mindenhol tanultam valamit, ennél sokkalta több ragadt rám.
Tehát januárban jött a váltás, akkor egy olyan helyre kerültem, amit a mai napig megemlegetek, mikor olyan élelmiszerrel találkozom. Nem-nem, semmi rosszalló, csak amikor azzal kellett dolgoznom (soha nem a soron voltam!), akkor az állandó munkahelyem a -8°C volt, és -20°C volt a vége. A 0°C-ba jártam át "melegedni", mindezt 6 napos munkarendbe napi 12 órában. Műszak kezdéskor teljes leltár, ami azt jelentette, hogy az összes terméket (amik igen nehéz kocsikon vannak 510 kg/kocsi), át kellett mozgatni a hidegben, és tételesen összeírni. Aztán műszak végén újra aktualizálni és leadni. Nem két kocsi volt a hűtőházban, és én, amennyire maximalista vagyok, lelkiismeretesen el is végeztem a feladatot. Első nap kaptam egy srácot, aki megmutatta mit-hol találok, elmondta mi lenne a feladat és segített. Aztán a második nap még velem volt, de inkább én csináltam és ő segített, harmadik nap máshol volt rá szükség, tehát maradtam egyedül. Megmondom őszintén, hálás vagyok neki a tanácsaiért és a segítőkészségéért! Ott megtanultam értékelni a munka minőségét, a nehéz fizikai munka után hazaérve a bizsergést... Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszett a munka, de volt egy másik jobb lehetőség, ezért is váltottam. Itt sem fizettek rosszul, de van az a dolog, ami a pénznél is fontosabb! Ez az egészség!
A következő munkahely napi kétszer három órás utazásba került, plusz ugye a ledolgozott nyolc óra. Igen, itt volt az a kedves művezető, akivel a mai napig tartjuk a kapcsolatot, akitől idéztem az elején. Szóval ez egy teljesen más jellegű gyár volt. Itt újra közel kerültem az elektronikához, ugyan nem a felhasználás, hanem az építés utáni tesztelés, hibaélesztés volt a feladatom. Szóval viszonylag kötetlen volt a munkamenetem. Itt találkoztam egy olyan különleges emberrel, aki a mai napig jó barátom, és örülök, hogy ezt adta ez a munkahely. Mellette még a sorvezetőt, és a másik részlegről is barátaim közt tudhatok néhány különleges embert. Ezen a munkahelyen a monotonitást és a talpalást tanultam meg. Állandó hőmérséklet, fedél a fejem felett, de az a sok távollét...
Aztán, hogy ne kelljen napi tizennégy órát távol lennem, egy fele olyan távoli munkahelyre invitáltak. A művezetőmnek itt szeretnék hatalmas köszönetet mondani, amikor jeleztem a váltási szándékomat, a következő szavakkal állt ki mellettem: "Figyelj! Ha már egy órával többet lehetsz a családoddal ugyanezért a pénzért, akkor már megéri a váltás!". Ő is tudta, hogy eléggé a családnak élek, és nem visszaélt vele, hanem támogatott!
Újra váltottam... Itt kiderült, hogy a távolság ugyan fele az előzőnek, és kocsival kb. 30 perc alatt megvan, na de a tömegközlekedésre kaptam bérletet! Ez annyit jelentett, hogy napi három óra és 12 perc volt az utazási idő alkalmanként, és olyan korrektül jártak a buszok, hogy egyik-másik műszakban volt, hogy másfél órát kellett várni. Szóval ez a kör egy zsákutca volt. Hiába kérdeztem meg még a váltás előtt, hogy megoldott-e a bejárás. Azt a választ kaptam, hogy persze céges járattal, stb. aztán miután a szerződés alá lett írva, világosítottak fel, hogy bérlet és tömegközlekedés... Na mindegy, itt is tanultam valamit, az se mindig biztos, ami le van írva, szóval a jobb félni mint megijedni alapon célszerű több lábon állni, hogy egy ilyen "baki" ne vágja haza az embert.
Újabb váltás következett... Ide az utazás jóval kevesebb volt, "csak" háromnegyed óra! Ez akkoriban hatalmas előre lépést jelentett számomra. Itt TMK-s lettem az egyik jó barátom jóvoltából. Igen ám, de a napi nyolc órából összesen effektív munka kb. 20-25 perc volt. A többi időben készenlét. Voltunk négyen, mindegyikünknek más volt az érdeklődési köre, tehát eléggé sok volt a néma csend. Sebaj, egy kicsit az ember rendet tudott tenni a gondolatai között. Új eszközökkel ismerkedhettem meg, és tanulmányozhattam ezek felépítését és működését. Olyan dolgokat láthattam, ami keveseknek adatott meg, és nem is írhatok róla. Erre se mondhatnám azt, hogy rossz volt, bár én inkább azt szeretem, amikor van kihívás, megoldandó feladat és lehet tevékenykedni. Itt megtanultam: lassíts, nem tudod hazavinni a munkát, tehát otthon lélekben is otthon vagy és nem a munkahelyi gondok járnak a fejedben. Kicsit kitisztultak a dolgok, és rájöttem még tágasabb a világ, mint azt korábban - nem hogy gondolni, de - álmodni mertem volna.
Következő váltás egy régi ismeretség kapcsán jött, mikor megkeresett az egyik barátunk, hogy szeretnék-e náluk dolgozni. Erre nem mondhattam nemet! Újra irodai munka, újra majdnem azt tehetem, amit korábban, és nincs mínusz 20 °C ráadásul nem kell órákat utaznom, az otthonomtól a munkahelyemig gyalog 8 perc az út.
Tudom, úgy hangzik, mintha újra a komfortzónába tértem volna vissza, de ez hatalmas tévedés! Új ember lettem, másként látom és értékelem a dolgokat, más mércével mérem a lehetőségeket, nyitottabb vagyok, és az emberekből is többet látok, mint korábban. A sok érdekes és különböző munkahely és munkatárs elég sok tapasztalást adott ehhez. Mindez kellett ahhoz, hogy most itt helyt tudjak állni és igazán értékelni tudjam azt, amim van.
Hatalmas köszönet a családomnak azért, mert kitartottak mellettem, és bárhol is voltam mindig mellettem álltak és támogattak! Köszönet a páromnak, hogy támogatta az elképzeléseimet és segített a váltásokban. Köszönöm a volt munkatársaimnak, akik segítettek, akikkel megismerkedhettem, és akik barátként tekintenek rám! Köszönöm a sorsnak, hogy megélhettem ezt a temérdek tapasztalást, és hogy az lehetek, aki most vagyok.
Zárásként még annyit, hogy év végére egy kisebb területet vásároltunk a párommal és ezt kezdtük el rendbe tenni. Egy új vállalkozást indítottunk, ami nem irodai munka lesz. Ennyit a komfortzónáink átlépéséről.
Az első lépés a nehéz, az elhatározás! ...de minden út az első lépéssel kezdődik!...
További cikkek
