Van egy mondás az idő erejéről. Mert az időnek hatalmas ereje van. Nincs felette hatalmunk. Ha megállítanánk, sem vagyunk képesek rá és vissza sem fordíthatjuk. Nincs újabb lehetőség, nincs megismételt pillanat. Csak az idő van, ami megállíthatatlanul halad előre és nem kérdezi, hogy nekünk jó-e így.
Egyetlen iskolai bukás elvesz tőlünk egy évet. Egyetlen hónap jelenthet egy koraszülést is. Egyetlen hétbe van megannyi munka belezsúfolva. Egyetlen óra várakozva maga az örökkévalóság. Egyetlen perc elég, hogy lekéssük a járatunkat. DE egyetlen másodperc elég ahhoz, hogy az élet egy soha véget nem érő sebet üssön rajtunk.
Egyetlen egy másodperc! Ennyin múlhat egy emberi élet.
Ez az egy másodperc képes felülírni az életet. Felülírni mindent, amiben valaha is hittünk. Egyetlen másodperc elég, ahhoz hogy túl nagy ár legyen, hogy megtanuljuk mi az a felelősség. Egyetlen másodperc romokba dönthet egy anyai szívet, összetörhet egy igaz szerelmet, szétszakíthat barátságokat, megtörhet megannyi embert és egyedül hagyhat testvéreket.
Nincs hatalmunk az élet felett és ez a legfájdalmasabb az egészben!
Csak az űr marad, csak a kényszer hogy felelősöket találjunk a világban a fájdalmunkért. Pedig nem mindig kell keresni. A „bűnbak” egyetlen szerepe, hogy valami/valaki kézzelfogható legyen. A fájdalom rajta levezethető, a hibák ráháríthatók. Valójában pedig ettől soha nem lesz jobb. Soha nem lesz könnyebb. Ez sem fordítja vissza az időt.
Mert az évek kegyetlenül telnek felettünk. 1 év, majd kettő. Szinte fel sem fogom, hogy már ennyi idő eltelt és még megannyinak el kell telnie. Mert az idő azóta sem állt meg egyetlen pillanatra sem. Néha arra megyünk, emlékezünk. Néha már jobban vagyunk. Néha újra fáj. Az emberekben hagyott nyomok pedig sosem tűnnek el igazán. Bár fizikai valótokban már nem lehettek velünk, mindig csodálom, hogy mégis itt vagytok. Hisz' ezen a napon két éve minden szív gyászba borul. Két éve minden ember rátok emlékezik. Senki sem felejtett el titeket. Senki sem felejti el mekkora ár volt ez egy tanulságért.
Ti miattatok nőtt fel megannyi fiatal és talán több tucat embert mentettetek már meg. Hisz' továbbra is ott éltek mindenben. A lelkekben, a megtört anyai szemekben, a koncerteken hullajtott könnyekben, a bőrre varrt tetoválásban, az emlékekben, a hátrahagyott holmikban és a reményben. A reményben, hogy egyszer majd találkozunk.
Mai napig bennem ég a történet. Én nem hittem el. Én sem. Az ember akaratlanul azt hiszi, hogy vele, a barátaival, a környezetével soha nem történhet ekkora tragédia. Aztán arcul csapja a rohadt valóság, hogy a halál nem válogat, a hibáinknak ára van és néha túl nagy ára. Bennem is bennem maradtak szavak, amiket soha nem mondtam el. Tettek, amiket soha nem köszöntem meg.
Jól emlékszem két évvel ezelőtt az ágyamon ültem és azt üzentem a végtelenbe, hogy köszönöm. Azt akartam tudd, hogy hálás vagyok neked. Hálás azért, amiért gyerekként egyetlen lehettél aki nem bántott, aki a barátjának fogadott, aki velem nevetett. Hálás vagyok, hogy megannyi ember legjobb barátja voltál, akire mindig lehetett számítani. Hálás a fuvarokért, a baráti kacagásokért, a laza estékért. Hálás azért mert megannyi általam szeretett ember életét tetted szebbé, felejthetetlenné.
Két év telt el és én nem kerestem bűnbakot. Nem kerestem felelőst. Tudtam, hogy bárki ülhetett volna abban a kocsiban. Tudtam, hogy a legtöbben ugyanúgy bele mentek volna a "játékba". Tudtam, hogy jó emberek vagytok és tudom milyen, amikor az ember elveszti a kontrollt. Tudtam, hogy mindannyian hibázhatunk és sajnos néha túl nagy ára van. Ha bűnbakot találtam akkor az a szemét élet az, amelyik soha sem válogat. De nem ti, nem egyetlen ember és nem is több hibája volt.
Mára pedig egyetlen feladatunk csendben a fájdalmasan gyönyörű emlékekkel tovább élni és ezáltal titeket életben tartani valami sokkal hatalmasabban, mint az élet. Életben tartani titeket a lelkünkben!
További cikkek
