Az életünk egy festmény. Vannak rajta gyönyörűen kidolgozott, élénk színű minták és elkenődött pacák is. A rengeteg szín között úgy terjed a fekete festék, ahogy egy folyó ágai futnak szerte-szét. Neked talán nem tetszenek ezek a fekete vonalak, de valójában kontrasztot adnak a képhez, amitől az csak még különlegesebb lesz. Ha valaki közelről figyeli a képedet meglátja, hogy nem csak vidám színekből áll. És mégis, az összkép gyönyörű.
Úgy gondolom, talán Van Gogh látott hibát ezen a képen. Nekünk fel sem tűnik, mert nem tudjuk, hogy mit-hogyan szeretett volna vászonra vinni a festő. Mert más munkájában nem a hibát keressük. De majdnem biztosra veszem, hogy Ő nem látta tökéletesnek az elkészült képet. De vajon tényleg fontos az, hogy tökéletes-e? Vagy az számít, hogy ha valaki ránéz, az első dolog ami eszébe jut, a művész neve? Talán csak egy-két képét ismerjük fel, de a lényeg, hogy tudjuk ki volt Van Gogh. Számít egyáltalán, hogy tökéleteset alkotott, vagy sem?
A legtöbben sokkal szigorúbbak és kevésbé elfogadóak vagyunk saját magunkkal szemben. Ezzel egy bizonyos fokig nincs is semmi gond, hiszen ha összehasonlítunk egy maximalista és egy nárcisztikus embert, az eredményeik között valószínűleg egy hatalmas szakadék tátong. Tehát, mértékkel igenis szükség van egészséges önkritikára és a jobbra törekvésre. Azonban ez nagyon könnyen át tud alakulni valami sokkal kevésbé pozitív dologgá. Ha ugyanis túl nagy elvárásokkal fordulunk magunk felé és nem értékeljük a -nagy munkával elért- kisebb sikereinket, az olyan gyorsan tapossa el a motivációt, hogy észbe sem kapunk és már elillant.
Ezt az egész festmény metaforát húzzuk rá a saját életünkre. Viszonylag egyszerű ezt elképzelni: Születésünkkor kapunk egy vásznat, ami teljesen üres és gyakorlatilag végeláthatatlan. Nem kell attól tartanunk, hogy betelik, mindig lesz rajta üres hely. Ahogy telnek a napok és évek, a vásznunkra festék kerül. Mindenkiére más és más színek, hiszen mind eltérően gondolkozunk, cselekszünk, más hibákat követünk el és más eredményeket érünk el. De bármi is történjen velünk, az felkerül erre a képzeletbeli vászonra. Tegyük fel, hogy életed egy nehéz időszakát éled most. Semmi kedved vidám színekkel festeni, ezért csak fogod a feketét, belemártod az ecseted és a vászon felé csapsz vele. Fekete pacák, apró pöttyök kerülnek rá. És talán úgy érzed, hogy ezzel elrontottad az egész festményt. Ez a gondolat olyannyira beleköltözik a fejedbe, hogy észre sem veszed, hogy milyen hatalmas - még egyelőre - üres területed van, ahova festhetsz. Nem látod azt, hogy az a néhány fekete vonal vagy elkenődött festékfolt jelentéktelen. Lehet, hogy valaki észreveszi a hibát. Talán rá is kérdez, hogy került oda. Kíváncsi, hogy mi történt. De nem az alapján ítéli meg az egész festményt. Ez az egy számít, mert senkinek sem csupa szín a festménye. És bármi kerüljön is arra a vászonra, legyen az szándékos, vagy véletlen...a lényeg, hogy nem üres.
Persze hogy zavar, ha hibázol. De be kell látnod, hogy a festéket nem tudod kiradírozni és nincs "Delete" gomb se. Ezért arra kell koncentrálnod, mivel szeretnéd kitölteni a fennmaradt helyet. Hidd el, hogy nem kell sok idő ahhoz, hogy a "hibáid" csak egy apró részletét alkossák a festményednek. Mindenki képe mást ábrázol, más színekkel, más hibákkal. De az, Te mit kezdesz az üres hellyel, egyedül rajtad áll.
Még mindig úgy gondolod, hogy a hibák amiket elkövettél, a rossz napjaid és a szétfutó fekete festék a vásznon elrontják az összképet? Akkor lépj hátrébb és nézz magadra úgy, ahogy egy szerettedre nézel. Az Ő képén nem a hibát keresed, igazam van?
Akkkor a sajátodon miért csak azt látod meg?
További cikkek
