Empátia, Szimpátia, Novoped.

Empátia, Szimpátia, avagy kend be magad Novopeddel!

Manapság észre se venni nagyon, mennyire a megbélyegzések határozzák meg életünket.

Előítélkezünk, ítélkezünk, elkönyvelünk, és disznókként dagonyázunk a sztereotípiák édesnek hitt tengerében.

Ez mind-mind a felnőttkorunk silány rothadó gyümölcse.

Mondhatnám azt, hogy két halmazban vagyunk, vannak, akik ítélkeznek, és vannak, akiket ítélnek.

De nem.

Mind elítéltek vagyunk.

Gyermekként még mondhatni szüzek vagyunk a neveléstől, a bűntől, az álarcoktól. Mondjuk úgy, szívvel élünk.

Aztán jön az első pofon. Óvodában. Mondjuk úgy, hogy ott. Kapunk magunkra valami értelmetlen bélyeget, pl. "Nézd meg Marcit, ő milyen rendes, te nem vagy az."

Persze ezután még finom, érzékeny kis agyunkkal el is hisszük, hogy van jobb és rosszabb ember. Mi rosszabbak vagyunk. Tehát?

Megvan az első megbélyegzésünk, amit ha közvetve is, de mi teszünk saját magunkra. Innentől kezdve ítélkezünk, kegyetlenkedünk, és az életünk már többé nem a saját ösztönösen formálódó kis medrében csordogál.

Én személyszerint, mélységesen ellene vagyok az agressziónak, a lelketlen szigornak. Igen, ezek is tudják nevelni az embert, de csakis fájdalmak árán. A fájdalomból pedig nem fejlődés lesz, hanem sérülés, majd abból torzulás. Persze se annyira okos, sem annyira tájékozott nem vagyok, hogy a neveltetésbe másszak itt bele, inkább arra akarok itt feketefényű zseblámpámmal rávilágítani, hogy már földi ténykedésünk elején szembesülünk azzal, mi is az a megbélyegzés. És amit velünk megtesznek, arról hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy mi is megtehetjük másokkal.

Pedig nem.

Az életünkben talán az egyik legkeményebb feladat, hogy eldöntsük: a múltunk az, ami dönt majd a jövőnkről, vagy mi magunk.

Az ember úgy érzi, ha sok megpróbáltatáson van túl, akkor jogosulttá válik ítélni, vagy alkalmasabb színész lett már, hogy Istent alakítsa.

Ezen a ponton már nem embereket látunk, hanem bűnözőket, kövéreket, gazdagot és szegényt, ribancot, bénát, nyomorékot, hajléktalant, rendőrt, buszsofőrt, ellenőrt, és még sorolhatnám a kategóriákat. Valamilyen érdekes módon a kategóriákban nincsen jó és rossz, vagy inkább csak pejoratív van.

Én nem vagyok nihilista, inkább realista. Szeretem a világot, az embereket is, az életet is, de tény, hogy ezek a dolgok itt vannak bennünk, és körülöttünk.

Pont ez az ördögi az egészben, hogy észrevétlenül, pusztán véleményformálással öljük ki az alaptörvényt, ami az emberiséget mozgatni tudja, az pedig nem más, mint hogy "Minden ember egyenlő."

És hogy mi is szerintem a megbélyegzés hatalmas veszélye? Kérdezem én ezt magamtól.

Az, hogy elhiszed a bélyegedet. Minél többet mondasz nekem valamit, annál jobban elhiszem magamról, és aztán már úgy is fogok viselkedni.

Még hogy a szavaknak nincsen ereje... ó dehogyisnem, a szavaknak van csak igazán. Saját magunkat manipuláljuk. Mintha folyton kapargatnánk azt a sebet. A seb, ami még ott sem volt, mikor elkezdtük kaparni.

Ugyanez a megbélyegzés is, amit kapunk, vagy adunk. Először csak viszket, majd pirosodik, majd felsérted a hámréteget, majd vérezni kezd, stb, stb...

A heg mindig ott lesz a helyén. Az lesz a te bélyeged.

Soha nem fog a világ változni azért, mert valaki beszél valamiről. Nem elég illusztrálni a dolgokat. Nincs, és nem tud akkora hatalma lenni egy embernek, hogy a világ alaptételeit változtassa meg. Te, ő, én, a saját kis világunkban tudunk elérni változást. Elfogadással, toleranciával, szeretettel, empátiával.

Nem mondhatom rád, hogy te bufurc vagy, míg meg nem kérdezem miért vagy bufurc.

Sajnos az emberi hanyagság, lassan már abszolútum, és további abszolútumokat teremt.

Abszolútum lett az a tény, hogy az ember gyarló, és bár tudja titkon, hogy ítélkezni bűn, mégis annyian csinálják, hogy csinálja mindenki. 

1:0 az ördögnek.

Általános iskolában történt, (Hol máshol?) azt hiszem, talán pont első osztályban. Kisfalu lévén, voltak szegényebb, egyszerűbb, hátrányosabb helyzetű gyerekek, mint én, vagy sokan mások az osztályban. Persze, mondhatod, hogy ez városon is így van, de egy faluban talán élesebben tud szembetűnni a kontraszt, a jó és nem jómódú gyermekek között.

Szóval volt félévente tetűvizsgálat. Eljött a helyi védőnő, a megyei tetvészmesterrel, átbogarászták a fejünket, mint valami páviánoknak, hogy nem-é vagyunk tetvesek. Első osztályban, voltak hárman, akik tetvesek voltak. Zsolti, Gábor, és Zsuzsa. Ők lettek a tetvesek.

Ettől kezdve, mindig valahogy a hátsó padsorba kerültek, megvetéssel lettek oktatva is, szeretve is, kezelve is.

Mindig külön klikként mozogtak az udvaron a szünetek alatt, az osztálybulikon, a kirándulásokon hátul ültek a buszon, és még sorolhatnám. Azt sem tudtuk gyerekként 6-7 évesen, mi is az a tetű. De undorodtunk tőle. Én is. 

Így teltek el az általános iskolás évei Zsuzsának, Gábornak, és Zsoltinak. 8 év. Gondolj csak bele. 8 éven keresztül, heti 35 órát töltöttek el úgy, hogy ők undorítóak. Ráadásul úgy, hogy azt sem tudták igazán, hogy is történt ez velük.

Teljesen mindegy az, hogy 1 hét alatt kiirtják belőled a tetveket, egész életedben tetves maradsz.

Eltelt azóta 28 év. Tudom, hogy Gábornak és Zsoltinak azóta sincs barátnője, vagy normális élete, Zsuzsa pedig úgy menekült meg a bélyege elől, hogy 8 ezer kilométerre költözött az otthonától.

Na? Ez milyen?

Pedig pár apró kis bogárról beszélünk, amitől "viszket" a fejed. 

Nyilván ezer ilyen eset van, nem tetvekkel, hanem akármivel. És az a baj ezzel, hogy hiába kerülsz új közegbe, az előző közeged akkor is elhitette veled, hogy te tetves vagy, és tetvesnek is fogod érezni magad. Ebből jön a többi. Alulértékelés, düh, gyűlölet, bosszú, hitetlenség, stressz, betegségek, ésatöbbi, ésatöbbi.

Igen, kétféle ítélet létezik, van az a fajta ítélet, ami a bűnt ítéli el, pedofilt, állatkínzót, erőszaktevőt, és van az a fajta ítélet, ami olyan dologért ítél el, amiről nem tehetsz. (Közvetlenül.)

Bár hozzáteszem, a mondat első részében szereplők, is sok esetben egy még ártatlankori ítéletből adódóan választják, a "boldogulásnak" valami egészen tébolyult, nyakatekert formáját.

Egyet tehetsz, empátiát gyakorolsz, és ezt neveled bele a gyermeked, még reméljük nem tetves fejébe is.

Egy ítélet sosem fog kárt okozni benned: "Ő nagyon empatikus!"

Szeretettel Vakkara!