Mélyzuhanás. A külvilág eltűnik és minden elsötétül. Egy pillanattal később elájulok. Az élettelen testem tompán puffan a hideg járólapon. Újra a padlóra kerültem, de életemben először történt ez így meg. Az ájulást megelőző pillanatban tudod, hogy baj lesz. Ésszerű lenne hát leülni, egyhelyben maradni és kivárni. Én menekültem. Úgy éreztem ki kell jutnom arról a helyről, ahol vagyok és akkor nem lesz semmi baj. Az utolsó pillanatig küzdöttem, azért amiről azt hittem jól csinálom. Célt értem? Nem. De rutinos voltam. Sokszor koppantam már lelkileg nagyot a padlón, mert az utolsó utána pillanatig hittem, hogy azt kell tennem, amit épp csinálok.
Nincsenek statisztikák arról, hogy egy ember mennyit bír, hogy mi az, amikor a lelkünk meghasad és feladjuk az életet. Én már adtam fel, de itt vagyok. A padló mindig elsőre üt a legnagyobbat. Nem számítasz rá és azt érzed ebből nincs kiút. Csupán 10 éves voltam ekkor. Így lett belőlem koravén 23 éves nő, aki tanítani akar téged, bár tudja, hogy ez lehetetlen.
Nem tanulsz a hibáimból és máséból sem fogsz. Mégis azt mondom, hogy nem csinálod rosszul.
Sosem hittem volna el másnak, hogy engem félre lehet dobni. Kevésbé hittem volna el, hogy magamat is félre tudom dobni egy sarokba és rá sem nézni évekig.
Sosem hittem volna el, hogy lesz idő, amikor haraggal nézhetek egy szülőre. Kevésbé hittem volna el egy időben, hogy vannak sebek, amik feledhetőek.
Sosem hittem volna el, hogy meg tudom alázni magamat, a bennem élő lányt, a nőt, a lelkem, az önbecsülésem. Mikor rájöttem, hogy ezt megtettem, akkor nem értettem, hogy miért baj.
Sosem hittem el, hogy elveszthetem a legjobb barátom. Kevésbé hittem, hogy egyszer visszakapom őt az élettől.
Sosem hittem…. hogy reggelig írhatnám, mennyi minden volt, amit senkinek sem hittem volna el.
Mégis mind megtörtént. Újra és újra a padlóra kerültem. Lézengtem a világban, belemenekültem a tanulásba, elnyomtam az álmaim és haladtam fejjel előre a cél felé. Megállíthatatlanul. Mert ha leülök és várok, rájövök, hogy elbuktam. Mert ha mindig hiányzik valami az életemből, akkor az az én hibám is. Nem most kezdődött, hogy nem veszem észre a szépet az életemben.
Egyszer még gyerekként ültem a vonatsíneken. Az a padló köves, szabályosan lerakott deszkákkal. A sínek futnak a végtelen felé és sosem érnek össze. Csak a szemünk hiszi, hogy egyszer valahol, a távolban találkoznak. Tudjuk, hogy ez lehetetlen. A vezetékekben süvítő hangok futkosnak és a vonat ütemes kattogása, olyan mintha sosem érne oda. Oda, ahol a lélek egy pillanatra meghasad, az elme elborul és nincs semmi csak menekvés az életből, önzés és végtelen idő.
Azóta gyűlölöm a vonatokat, de jobban gyűlölöm azt, ahogy futnak dolgok a végtelenbe és sosem érnek össze, mert nem ez a feladatuk.
Ezután a nap után sokáig nem értettem miért vagyok még itt. A gondolat, hogy nem akarok élni évekig gyötört. A napjaimat önmagam árnyékaként éltem. Mindezt mosolyogva, segítve másokon és haladva előre. Ezek mellett pedig minden nap, úgy éreztem belül üres vagyok. A kedvenc napszakom mindig az ébredés volt. Nem azért, mert minden nap egy újrakezdés és abban bíztam volna, hogy a mai nap többet ad nekem az előzőnél. A reggel első pillanataiban van egy pont, mikor még nem vagy teljesen ébren. Létezik az a pillanat, amikor nem agyalsz a múlton, a fájdalmaidon, a jövődön. Abban a reggeli pillanatban néhány másodpercre csak fájdalom nélkül létezel. Majd kinyitod a szemed és folytatod az életed.
Azt hittem azon a napon a köves padlón törökülésben a két végtelen egyenes között én nem haltam meg. Mert volt, aki elinduljon, megkeressen, felpofozzon és hazavigyen. Mégis meghaltam, és csak a testem maradt létezni tovább köztetek. Sokáig rettegtem. Rettegtem az élettől és a tudattól, hogy olyanná válhatok, mint akik elsőre padlóra küldtek. Gyerekként a legnagyobb félelmem az volt, hogy hatalmam van mások felett, hogy fájdalmat okozhatok akaratlanul is bárkinek és én nem akartam hegeket hagyni mások lelkén. Jó akartam lenni, tiszta és ártatlan. Arra vágytam, hogy ne tartozzak senkihez és más se akarjon ragaszkodni hozzám. Évekig keserítette meg az életemet ez a kettőség, amit akkor felvettem a padlóról. Segíteni másokon és elvárni, hogy érzelmileg ne kötődjenek hozzám.
Persze kötődtek, mert ki ne kötődne valakihez, aki meghallgatja, tanácsokkal halmozza el, nem ítélkezik felette és elfogadja olyannak, amilyenné tette őt az élet. Idegenek hitték néhány perc alatt, hogy minden titkukat elmondhatják nekem. Ha valaki segítséget kért tőlem én szó nélkül teljesítettem. Sosem ismertem azt a szót, hogy nem. Soha nem mondtam, hogy valamit nem teszek meg, hogy már nincs több kapacitásom, hogy nem érek rá, hogy elfáradtam és könyörgöm hagyjatok már kicsit pihenni.
Azt hittem ez az évek alatt eltűnt és csak utólag látom, hogy ez a látásmód mennyire eluralkodott rajtam. Eltűntem a saját életemből és csak másokkal foglalkoztam. Én egy percig nem számítottam az életemben.
Bár értenéd ha azt mondanám súlya van annak, hogy soha nem mondtam nemet. De így nem érzed át ez mekkora hiba, ezért nehezen de folytatom. Mert akarom, hogy értsd: Te nem teheted ezt magaddal!
A környezetem csicskája lettem. Az a személy, aki mindent megold, akivel bármit meg lehet tenni. Mindezt úgy, hogy mások észre sem veszik ezt. A cselekedeteim és a segítségem természetessé vált és eluralkodott felettük a hatalomvágy. Ami ennél is borzalmasabb, hogy én tényleg soha nem mondtam nemet. Ha elfáradtam egy pillanatra és nem sikerült annyit adni, akkor megjegyezték, csalódtak bennem.
De ez nem állt meg itt. Nem csak csicska voltam, hanem ...
Az, aki nem mondta, hogy nem szeretlek, hogy sosem szerettelek. Nem mondta, hogy csak segíteni akart, nem belebonyolódni egy kapcsolatba, mert túl későn vette észre, hogy a másik már elveszett. Nem álltam oda az anyám elé és kértem, hogy segítsen, mert megbolondulok. Éjszaka zokogtam, hogy ebbe az egészbe beleőrülök. Nem mondtam, hogy ne tedd velem, mert nem vágyok erre, nincsenek bennem érzelmek, nincs bennem tűz, szenvedély. Úgy éreztem, csak legyünk túl rajta, csak neki legyen jó és hagyjon elfordulni, aludni. Hagyjon magamra a lecsorduló könnyeimmel. Eközben ő szeretett és sosem akart bántani mégis megtette, mert sosem mondtam, hogy ne tegye. Kimerülve, éjszaka dolgoztam, tanultam, hogy ne kelljen azt mondanom: Ha nem baj ma ne gyere, mert rengeteg dolgom van.
Nem akartam olyan ember lenni, aki másokba belerúg, megmártja bennük a kést és örök sebeket okoz. Nem akartam, de egyre inkább ilyenné váltam.
"Ha másoknak örömöt szerzünk, az nekünk is öröm."
Neked is mondták már? Neked is így tanították?
Nem mondták rosszul, csak ne úgy fogd fel, hogy bármi áron kell ezt tenned. Soha ne hagyd, hogy megalázzanak, eltiporjanak, kihasználjanak. Ne félj az érzéseidtől, mert ember vagy, lélek és csodálatos. Szeresd magad annyira, hogy ne minden áron akarj megfelelni és legfőképp ne pusztítsd el önmagad.
Mert jön egy nap valaki, aki nem bánt. Akinek nem kell majd mondanod ha rossz kedved van, mert látja. Figyel rád és csak kapni fogsz és nem kéri, hogy bármit adj cserébe. Figyelmet, törődést kapsz majd és szeretetet, és te kétségbeesel. Miért? Mert nem érted, hogy lehet minden ennyire normális. Nem érted miért nem akarja, hogy erőn felül old meg az ő életét? Mert nem tudod majd, hogy hova kell rakni azokat a dolgokat, amiket kapsz. Félni fogsz a normálistól.
Én sem tudom hova rakjam, még mindig nem! De ígérem, hogy nem a padlóra fogom tenni. Mert úgy néz ki onnan sose vettem fel eddig semmi jót.
... Bár már azt is tudom, hogy kevesen voltak, akik bármit is akartak volna adni nekem, mert sokkal kényelmesebb volt csak kapni. Én meg későn fogtam fel, hogy ha mindig csak adsz, akkor el fogsz fogyni és csak a padló marad, ahova mindig zuhantál, de te már sehol sem leszel.
További cikkek
