Négy évvel ezelőtt történt. Akkoriban mindent átértékeltem magam körül. Még csupán tizenhét voltam, amikor elkövettem egy öngyilkossági kísérletet. Ez pedig nem múlt el nyomtalanul. Azóta is kísért a miatta érzett bűntudat. Sokszor eszembe jut az utána következő pszichiátrián eltöltött két hetem. Azt hiszem, életem egyik legrosszabb emlékeként gondolok vissza rá. Még mindig nehezen mesélek róla.
Mindezek ellenére- vagy éppen miattuk nagyon sokat tanultam közben az életről és önmagamról. A mai napig folyamatosan küzdök a belső démonaimmal, viszont már tudok örülni az életnek és sikerül meglátni benne a szépet. Eleinte teljesen hétköznapi dolgokkal vigasztaltam magam, mondhatni bemeséltem magamnak, hogy érdemes élni. A "büntetésem" és a mérhetetlen félelem motivált, nehogy visszakerüljek arra a helyre. Mert azaz időszak a pokolnál is rosszabb volt. A pszichiátria látványa poszttraumás stresszt váltott ki belőlem, ami évekig kísért. Még tavaly is féltem végigmenni a kollégium folyosóján éjszaka. Sokszor álmodtam a hellyel és az ott megismert emberekkel, akikkel közelebbi kapcsolatot építettem ki. Ez a pont lett az én változásom meghatározó pillanata. Mert soha nem szeretném már újra átélni. Gyötrő volt a bezártság, úgy éreztem még jobban meghülyülök az ott töltött idő alatt… Úgy kezeltek engem, mintha beszámíthatatlan lennék, nem lehetnének saját gondolataim, bármikor butaságot csinálhatok. Valóban borzalmas volt. Olyannyira, hogy az előtte lévő gondjaim már nem tűntek akkora dolognak. Azonban a pszichiátria elhagyása sem volt egyszerű. Hisz’ minden ugyanott folytatódott, ahol abbamaradt. A környezetem jelentős része semmit sem változott. Ki voltam közösítve az osztályban, nem igazán voltak barátaim, édesanyám beteg volt. Pontosan annyira éreztem magam magányosnak és értéktelennek, mint előtte.
Viszont van, ami teljesen megváltozott! A hozzáállásom az élethez! Én nagyon igyekeztem. Sokat küzdöttem a belső énemmel, ami még mindig borúsan látta az életemet és önmagamat. Rájöttem, hogy a legnagyobb fegyverem az, ha pozitív vagyok. Akkoriban - bár nem szerettem a jelenemet -, de lettek terveim és életcélom, amik megerősítettek abban, hogy okkal éltem túl az öngyilkosságomat és igenis van értelme az életemnek! Tudatosult, milyen szépek az élet apró örömei, a finom fagyi, a káprázatos naplemente. Nem volt jövőm, amiben hittem. Csak úgy magamtól el akartam dobni az egészet. Idő volt, mire sikerült feloldódnom. Az eredmény pedig nem maradt el. Jobban teljesítettem a suliban, nem vettem úgy magamra mindent, és egyre többször sikerült kitartónak maradnom. Elfogadtam, hogy nem lehet mindenki és minden tökéletes.
Természetesen, azóta is voltak rossz korszakaim, amikor elhagyott a hitem, csalódnom kellett a szerelemben, anyukámban, önmagamban, a családomban, a barátaimban.
Igen utána is sírtam néha, előfordult, hogy napokra magamba fordultam, mert megbántottak, elhagytak vagy hiányzott valaki. Értek rossz dolgok, de beláttam, hogy az élet már csak ilyen! Egyáltalán nem könnyű. Főleg nem akkor, ha érzékeny ember vagy, akárcsak én. De, már szeretek élni!
A tanulság számomra az, hogy igenis küzdeni kell, pozitívabban látni a világot és önmagunkat! Még mindig nem megy tökéletesen, de szerencsémre lett, ami helyrejött körülöttem. Sikerült fogynom, lettek barátaim és kezdem végre én is megtalálni a helyemet az életben. Elhiszem, hogy van értelme az életemnek és minden okkal történik. A jó és a rossz is, hiszen, ha nem így történnek a dolgok, akkor minden más lenne. Én is más lennék.
Két tanácsom van minden hasonló helyzetű olvasónknak. Soha ne adja fel, és lássa meg a szépet önmagában, majd az életében. Mert minden okkal történik! …és oka van annak is, hogy még élek!
További cikkek
