Az egyik legnagyobb feladatom, hogy levetkőzzem egy borzalmas tulajdonságomat. Sajnos a társadalmi nyomás hatalmas és egy napon azon kaptam magam, hogy pontosan olyan előítéletes vagyok, mint a környezetem. Egy ideje tudatosan próbálok ezen változtatni, mert szerintem ez a tulajdonság undorító. Ezerszer kaptam már bélyegeket a homlokomra. Diákként minden napomat így éltem.
Alsó osztályosan én voltam a tanyasi parasztlány, akinek nem lehet véleménye, hisz fogalma sincs a világról. Ugyanmár hát tanyán lakik, mit lát az életből? Még barátai sincsenek mert messze van, esetleg a disznókkal barátkozik?
Felsősen én lettem a kirekesztetett. Hisz' mit képzel magáról, hogy mer valaki idejönni 4 év után és jól tanulni, eredményesen szerepelni versenyeken és 8. osztály végén még az iskola díját is bezsebelni? Szánalmas nem?
Gimiben én lettem a kövér lány. Akinek az emeletről lehetett ordítani, hogy mi van tehénke, mit gurulsz már ott? Vagy a sulis buli után ordítani a fülébe, hogy " Te dagadt tehén döglenél meg szifiliszben!" ... na jó ne kérdezzétek ebben a mondatban mi a logika, mert nem tudom. Viszont megköszöntem az illetőnek, hogy hazakísért, mert ekkora barom mellé legalább nem áll be másik. Azóta ez a srác edző lett, és azokból él, akiket porig alázott. Hiteles nem? ...de változik a világ.
Egész eddigi életemben vittem a bélyeget, miszerint beleugatok mások életébe. Miért gondolják így? Mert van véleményem és ki is merem mondani. Az igazság pedig borzalmasan fájdalmas tud lenni.
Ezeken felül minden más is voltam már. Komolyan én már az utolsó senkiházinak is voltam lehordva az évek alatt, de a legszebb mégis az volt, hogy sosem kellett magyarázkodnom ezek miatt. Miért? Mert pontosan úgy élek, hogy azok, akik fontosak nekem, ezekből a pletykákból semmit sem hittek el. A kétség sem merült fel bennük!
Az egyetemen az egyetlen hibám az volt, hogy nő voltam és fizikát akartam tanulni. Volt pofám feltételezni, hogy ez szabad, ez nincs tiltva. Tiltva nem volt, de ötször annyit kellett lerakni az asztalra egy kettesért, mint hím nemű társaimnak. Mi lett a vége? Otthagytam. Nem feladtam, hanem majdnem megutáltam az egészet. Végül úgy döntöttem inkább segítek azoknak reálból, akiknek ebből hasznuk van, és ez mellett keresek valami más hivatást. Ez a mai napig így van és kevesebb lettem ettől? Kétlem...
Még akkor is kétlem, ha ma Magyarországon valamiért csak a papír érték és sokan azt hiszik büdösebbet szarik az akinek nagyobb a végzetsége. Bocsánat a trágárságért! Egy pillanatra elfelejtettem, hogy a nőknek ezt sem lehet.
A nő feladata ellátni a háztartást és gyereket nevelni. Tudom, hogy nem a 19. században élünk, de ez a felfogás borzalmasan nehezen változik. A saját környezetemben többen vannak, akik lekezelnek, mert nő vagyok és komolyabb terveim vannak az életben. Mert, hogy gondolom, hogy valaha is sikeres leszek? Ez csak a férfiaknak jár!
A síró nő egy ultrahanggal nem örül a gyerekének az emberek szerint és nem is feltételezik, hogy más van a felvételen.
Az autoimmunbetegnek tucat betegsége van.
A gluténérzékenység divatbetegség.
Meg amúgy is, az ultrahangos szerint csak az a betegségem neve, hogy kövér vagyok. Más bajom nincs. Ennyi. Ehhez nem kell orvos, ezt ő is tudja.
Innen is csókolom a kezét és a félre diagnosztizált munkáját. Máskor arra figyeljen jobban inkább ítélkezés helyett.
Tehát itt tartunk. Havi téma lett a megbélyegzés, mert ez lett a mindennapunk.
Bántjuk a társainkat, mert kövérek, mert vékonyak, mert fiatalon lettek édesanyák. Bántjuk, ha később sikerül anyává válniuk. Megalázzuk a karrieristát és porba tiporjuk a családcentrikust. A gazdagok lopnak, a szegények eltékozolják a pénzüket. A betegek csak maguknak köszönhetik, mert nem vigyáztak magukra...
Az egyetlen, amit elfelejtettünk, az a másik oldal. Ahol döntések, állapotok és sorsok vannak. Mindenről lehet véleményünk, csak nem biztos, hogy mindig ki kell mondani. Én ezt tanulom, mert ez a következő lépés azután, hogy megtanultam a bélyegekkel nem foglalkozni.
További cikkek
