Ropog a tűz. Érzem, ahogy a fagyos lábujjaim szépen sorban kiolvadnak. A frissen mosott ruha citrus-illata megtölti a teret. A bőrfotel és a vastag, kék takaró ölelése újra és újra álomba szenderít. Érzem, ahogy felmelegszik a testem, és a hajam is száradni kezd. Végigsimítok az arcomon. A borotva megsértette, de nem számít. Újra érzem a bőröm puhaságát és a serkenő tüszők szúrását…
… majd egy pillanattal később felriadtam.
Azt hittem, meghaltam, de csak álom volt. Az egyetlen álmom, ami minden éjjel megkísért. Ma éjszaka sem fagytam meg. A fesztiválról szerzett sátor még használható, csupán három helyen lyukas. A nap tönkretette már az anyagát és az sem tett jót neki, hogy Rezsővel ráestünk részegen a múlt hónapban. Több rúdja is széttört, de megszalagoztuk. A telet még kihúzom vele.
Még csak hajlani négy van, de elindulok a városba. Mozgásban kell lenni, különben megfagyok. A lábujjamnak már úgyis mindegy. Két hete kék, járni is alig bírok. A cipőt nem vettem már le pár napja, mert féltem, hogy nem tudom visszavenni, hisz’ kiszakadt. Eljártam a talpát egy év alatt. Silány minőségű kínai dorkó. Egy idős asszonytól kaptam, mert a fia nem hordta. Azt mondta neki, hogy márkátlan holmiban nem égeti magát. Nekem jó lesz még szakadtan is, a tixó mindent megold. Volt lyuk, nincs lyuk. Így megy ez, ha nincs pénzed.
Felülök a sátorban. Megkeresem a konyakot és két nagy kortyot iszok belőle húzóra. Be kell osztani. Estére kell a maradék, mert nem akarom felfogni, hogy a csontomig hatoló hideggel küzdök meg ma is.
Kimászok a sátorból és elindulok, mert Ernővel találkozunk a főtéren.
Az úton sosem néznek rám az emberek. Ez a könnyebb út. Tudomást sem venni a problémáról, ami velük szembesétál. A város ünnepi fényben úszik. Az emberek boldogok és nem hajlandóak egy retkes, részeg ember miatt ebből az idillből egy pillanatra sem kizökkenni. Te is mindig elcsapod a fejed! Ha azt mondod, hogy nincs így, csak magadnak hazudsz. Ne hidd, hogy haragszom. Én megértelek – ellentétben veled.
Két kilométerre van a találkozás helyszíne a sátramtól. Mikor odaérek, az árusok már nyitnak. Megy a biznisz és a pénzrablás rendesen. A forralt bor illata lassan terjed a hideg levegőben. Arra gondolok, bár ihatnék egy pohárral, de sosem kínáltak még meg. Biztos nincs rá keret, minden fillérre szükségük van.
Egy hordó mellett ülök. Tüzet raktak benne, hogy meglegyen a vásár ünnepi hangulata. Oldalán apró lukakon át árad a fény belőle.
Egy szőke fürtös kislány jön oda hozzám. Belenéz a szemembe és már kérdezne is, mikor az édesanyja hirtelen elrántja mellőlem.
„Gyere onnan, kincsem. Ne nézz rá, ne menj a közelébe.” – Mondja.
Ez a megoldás. Ha nem látsz, nem nézel rám, akkor nem is létezek. Ha nem létezek, nincs éhezés és nyomor a Földön. Igazam van?
Nem számít a válasz.
Órák telnek el.
Végül elaludtam. A meleg elnyomott. Mikor felébredtem, egy fiatal férfi nézett rám. A hajléktalanszállón már láttam őt. Meleg teát hozott nekem és egy vastag sálat. A szállón már nincs hely, de próbál segíteni. Ritka jó ember, aki nyitott szemmel jár.
Mindig eszembe jut róla a fiam. Tizenhárom éve váltunk el az anyjával. Az asszony mindent vitt. A vagyont, az emlékeinket és az élni akarásomat is, mert nekem ő volt a nő az életemben, az egyetlen, a megismételhetetlen.
A fiam ekkor már külföldön élt és nagy karriert futott be. Egy cég igazgatóhelyettese volt akkoriban. Azóta nem hallottam róla.
Tizenhárom éve élek egyedül, hontalanul. Jól emlékszem, eleinte egy garázsban éltem. Később azt is eladtam. Lezüllöttem. Nem akarok neked hazudni: nem akartam élni és a piába menekültem. Végül kirúgtak a munkahelyemről, majd évekig voltam közmunkás; abból nem lehet kitörni, de már oda se kellek dolgozni.
Csendben ülök a téren és figyelem az embereket. Bármelyik negyvenes lehetne a fiam. A kis szöszi akár az unokám is lehetne. Én fel sem ismerném őket. Ők meg rám sem néznének soha.
Miközben az emlékeim közt járok, elkezd esteledni, így el kell indulni haza. Az út most hosszabbnak tűnik. A lábamat magam után húzom. Jó lenne orvoshoz menni, de nincs rá lehetőségem. A sátramhoz közeledve már látom, hogy Etus tüzet rakott. Nem egyedül élek itt. Többen vagyunk, egyre többen. Talán csoportban könnyebb túlélni a telet.
A sátramhoz érve lehúzom a maradék konyakot. Az éhség miatt gyorsan hat, hamar bódult leszek.
Rád gondolok és arra, vajon mernél valaha a szemembe nézni? Akarnál – e valaha egy pillanatra érteni? Akarnál valakin előítéletek nélkül segíteni? Igen, valaki olyanon segíteni, akivel lehet, hogy elbuksz, és nem jársz sikerrel. Beszélgetnél velem és megkérdeznéd, hogy is vagyok?
A gondolkodás azonban most megterhelő. A konyak beütött. Elalszom, és abban bízok, hogy már nincs holnap.
További cikkek
