Az elmúlt időszakban sokat elemeztem emberi párkapcsolatokat. Beleértve a sajátomat is. Számos esetben tűnt fel, hogy nem ismerjük igazán fel a másik különbözőségét. Nem látjuk be, hogy nem minden ember olyan, mint mi. Nem mindenkinek ugyanaz az érdeklődési köre, nem mindenki reagál a problémákra azonnal, nem mindenkinek jelenti ugyanazt egy-egy élmény. Különbözőek vagyunk. Olyannyira, hogy beleástam magam az introvertált és extrovertált emberi típusokba, hogy megértsem jómagam is embertársaimat, a páromat, a családomat és a barátaimat.
Az számomra nem kérdés, hogy bizonyos élethelyzetekben szükségünk van nyugalomra és bizonyos helyzetekben pedig pezsgésre az életünkben. Azonban már abban lényegesen nagyobb a különbség, hogy miben érezzük igazán jól magunkat. Mi a mi komfortzónánk? Hisz' bizonyos emberek otthon érzik jól magukat, hatalmas képzelőerővel vannak megáldva és szeretnek befelé figyelni. Sokat foglalkoznak a lelkükkel, az érzéseikkel, önmagukkal. Mások pedig pezsegni és élni szeretnek. Habzsolni az életet, egy percre meg nem állni és folyamatos visszaigazolásra van szükségük a külvilágtól, hogy ők jók, szerethetőek, ügyesek és sikeresek. Egyik sem rossz és pontosan ugyanúgy meg van mind a kettő embertípus előnye, ahogy a hátránya is. Azonban a két típus könnyen súrlódik. Ha pedig tisztában vagyunk a másik személyiségével és igényeivel, talán könnyebben megtaláljuk a közös hangot, a kompromisszumot az életünkben.
A mi világunk jelenleg egy extrovertált világ, amely önmagában nem jelent problémát, de a többség miatt nehezen értjük meg a másik, kevesebb százalékban megbúvó embereket az életünkben. Valódi szélsőségek csak ritkán akadnak, és én magamat abszolút középre sorolnám, mert elolvasva és megértve a típusok közti átmenetet, bizonyos helyzetekben mind a két énemet megtaláltam. Azonban jól látom, mekkora hátrány ma - sajnos - introvertált embernek lenni.
A valódi problémák talán felnőtt fejjel jelentkeznek. Az introvertált ember első felismerése önmagáról lényegében az első munkahelyén történik. Az elvárásoknak, a nyüzsgéseknek hála, hamar megtörik és stresszes lesz. Nehezen működik együtt másokkal és szüksége van arra a bizonyos „énidőre”. Az introvertált embertípus feldolgozza a problémát, megemészti azt, és utána akarja megoldani, nem pedig azonnal. Munka közben is szüksége van a magányra, az egyedüllétre és ennek hiánya komoly stressz-forrás számára. Az introvertált emberek másképp dolgozzák fel a feléjük irányuló információkat, nem feltétlen van kedvük mindig beszélni, nem feltétlen reagálni a feleslegesnek ítélt monológokra. De nem azért teszik mert túl komolyak vagy bunkók lennének. Az ő életükben ez maximálisan normális, mint ahogy minden extrovertált számára normális az állandó beszélés, az inger gazdag környezet, és a folyamatos véleménynyilvánítás.
Az introvertált embereket nem szabad azonosítani azokkal az emberekkel, akik félnek az emberektől. Bár bizonyos esetekben úgy tűnhet, nem szimpatizálnak a körülöttük lévő emberekkel, valójában nem erről van szó. Bizonyos embereket közel engednek magukhoz, és azokkal szívesen osztják meg gondolataikat, de akár tapasztalataikat is. Azonban a nagy társaság számukra túl inger gazdag, fárasztó és borzalmasan kimerítő tud lenni. Ez nem azt jelenti, hogy nem járnak társaságba. Azonban egy baráti körben eltöltött idő után szükségük van az egyedüllétre. Ellenben az extrovertált emberek pezsegnek a társaságban és valódi feltöltést nyújt a számukra a tömeg. Az introvertáltak a feltöltődést és a pihenést a saját magukkal töltött időben találják meg.
Azt gondolom, ahhoz, hogy ezeket a hétköznapokban is megértsük, szükségesek a példák. Az én életemben pedig több példa is van. A barátnőmmel beszélgetve sokszor éreztem azt, hogy nekem be sem áll a szám és csak beszélek és beszélek az életemről, Ő pedig csendben figyel, majd elbóbiskol és a végén már tudom, hogy agyban egyáltalán nincs ott. Eleinte elkönyveltem, hogy untatom. Nem érdekli őt igazán az én problémám. Sokszor meg is sértődtem rá. Többször előfordult, hogy a hosszú monológjaimra az interneten csak egy smile érkezett válasznak. Ekkor pedig jött a kérdés, hogy neked mégis mi bajod van? A válasz legtöbbször az volt, hogy semmi. Vagy az, hogy most nincs kedve reagálni. Én pedig elkönyveltem, hogy nem érdekli és jól megsértődtem. Pontosan az ő személye volt az, aki az elmúlt időben arra késztetett, hogy beleássam magam a témába.
Az introvertált személyek ugyanis ezekkel a reagálásokkal, a félmondatos válaszaikkal nem megbántani akarnak, csupán nem érzik hogy energiát kell fektetniük egy-egy válaszba, szeretnének egyedül lenni és nem érzik azt, hogy érdemben tudnak válaszolni. Esetleg nem is akarnak válaszolni. Ez pedig számukra normális.
Ezért is nehezebb ma introvertált embernek lenni. A közéletet, a politikát az extrovertált emberek uralják. Akik akkor kapnak igazán életre, ha társaságban vannak. Akik eladják magukat, és nem frusztrált dolog számukra beszélni. Rengeteget csacsognak magukról és introvertált társaik számára valódi nyitott könyvként szolgálnak. Azonban rengeteg színész például introvertált típus. Hisz' az életüket is színészkedésnek érzik meg. A társaságban magukra próbálnak erőltetni egy olyan képet, amely számukra megterhelő. Ezt pedig az elfogadásért teszik. Ez pedig borzasztóan kimerítő.
Ezért fontos, hogy beszéljünk erről, hisz az introvertált élet nem választás, hanem beállítottság. Ha pedig mi extrovertált emberek nyitottan kezeljük őket, és lényegesen elfogadóbbak vagyunk, segíthetünk az életükön. Az introvertált emberek ugyanis sokkal nagyobb küzdelemnek élik meg a munkaválasztást, a párkapcsolatokat, a karrierépítést, a felnőtté válást. Rengeteg stressz éri őket, amelyeket a mi folyamatosan számon kérő kérdéseink csak fokoznak. Az introvertált emberek különlegesek, titokzatosak és vonzóak. Továbbá be kell látnunk, hogy sokkal nyugodtabb világ lenne a miénk, ha ők lennének többen. Sokkal kiegyensúlyozottabb életet élnénk, ha az emberek 75 %-a ugyanúgy végig gondolná mi a véleménye dolgokról, mint a kisebb 25 %. Az introvertált emberek először gondolkodnak, aztán beszélnek. Mi pedig csak hisszük, hogy ezt tesszük.
Talán nem nagy kérés tőlük, hogy néha hagyjuk őket! Néha csak üljünk csendben mellettük, és akkor hallgassuk meg őket, mikor beszélni is akarnak. Talán nem nagy kérés, hogy ne próbáljuk meg rájuk erőltetni a mi nézeteinket és a mi nyüzsgő életünket. Néha nekünk sem ártana az az „énidő”. Legyünk nyitottak a világra, hisz nem minden fekete és fehér. Nem minden ember egyforma, de minden ember egyformán értékes része a társadalomnak!
További cikkek
