Az megvan, amikor valaki, aki nem is ismer téged pár felszínes csevegés, vagy még ennél is kevesebb után konkrét következtetést von le rólad és az egész életedről?
Azt hittem, az ilyen embereket a kamaszkorom elmúlásával magam mögött hagytam. Hiszen a felnőtt világba ez már nem fér bele… Ilyesmire ott már se idő, se energia, és különben is mindenki a saját életével van elfoglalva.
Aztán amikor édesanyává váltam, hamarosan találkoztam a „játszótéri anyukával”. Kiérdemelten vált fogalommá, mi több, jelenséggé. Saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy a szemétkedés és a képmutatás mégsem ért véget a kamaszkorral.
Az, hogy fiatalon lettem anyuka, az én döntésem volt. Mindig is így szerettem volna, számtalan oka van, de a legfőbb, hogy úgy gondolom, a fiatal test egyszerűen jobban használható, jobban kitehető a gyereknevelés viszontagságainak.
Alig huszonhárom évesen tehát már játszótérre járó anyuka voltam. Elég gyorsan beilleszkedtünk a kisfiammal, élveztük a kint töltött időt.
Egyszer a szokásos „jaj, megint kijött egy foga”, „de ügyesen csúszik már le” diskurzus közepette az egyik anyuka, akivel valamiért soha sem sikerült normálisan szót váltanunk egymással, a semmiből nekem szegezett egy kérdést: „És Te hány éves is vagy?” Nos, ha már ilyen kedvesen kérdezte, tájékoztattam. Válaszul ettől kezdve úgy nézett rám, mint egy tömeggyilkosra. A bátyja egy ideig ki-kijárt a játszótérre, és sikerült pont engem megtalálnia a "most válok el" dumájával, mi több, nem igazán akart rólam lekopni sem. Neki mindig a sarkamban kellett lennie, a gyerekemmel játszania, dobálnia, mint valami jövőbeli szuperapu. Egyik alkalommal sikerült együtt is távoznunk a játszótérről, mert mit ad isten, neki pont arra volt dolga, amerre mi lakunk... Mindezt persze anyuka, a húga folyamatosan szemmel kísérte, mit ne mondjak, arcvágásokkal nyugtázva.
Ahogy teltek a napok, feltűnt, hogy valahogy mindenki elkezdett kerülni. Leglátványosabban akkor, amikor fent tárgyalt anyuka kint volt, és kis szektaköröket alkotva susmusolt a többiekkel.
Egy alkalommal, amikor csak páran voltunk kint, az egyik anyuka megkérdezte, hogy tudom-e, milyen szóbeszéd járja rólam? Sejtettem, hogy lehet valami, de azért ez mégis meglepett. Nem… nem tudom. De csupa fül vagyok!
Többek között az, hogy az én gyerekemnek nincsen apja, hiszen sehol rajtam egy gyűrű, mindig egyedül vagyok vele, azért járok ide, hogy lecsapjak egy jó pasira, hogy végre az én életem is normális lehessen. Ezért állandóan azt lesem, kire lehetne ráugrani? Teljesen ledöbbentem!
A stepfordi feleségekben fel sem merült, hogy a gyerekem apja dolgozik, ezért nem tud délután három órakor csatlakozni hozzánk a homokvárépítéshez, szemben az ő férjeikkel, akik szinte kivétel nélkül „vállalkozók rugalmas időbeosztással”. Nem, dehogyis, mivel ilyen fiatal vagyok, ezért csak „megeshettem”, és ugye valahogy tényleg jó lenne összepecázni egy valamire való alakot a gyerekem mellé, mégis hogy néz már ki, hogy itt szerencsétlenkedek vele egyedül?!
Miután magamhoz tértem a döbbenettől, kedvesen mosolyogva elköszöntem, eszem ágában sem volt magyarázgatni a bizonyítványomat, főleg mert hiába, az ő szemükben az még egy gyenge közepes sem lehetne. Megbélyegeztek! A játszótéri anyukák!
Azóta az eset óta csak legkedvesebb mosolyommal köszönök nekik (a férjeiknek még kedvesebbel, mert baromira élvezem, ahogy közben anyukát eszi az epe,) és még inkább azzal vagyok elfoglalva, hogy a gyerekemmel kint töltött idő valóban vele töltött és tartalmas idő legyen! Egyébként ez az anyuka, ha egy pillanatra felfüggesztené a kombinálást, és hátranézne, látná, hogy a gyereke éppen lezuhanni készül a mászókáról. Viszlát.
További cikkek
