Vannak helyzetek, időszakok, körülmények amikor egy láthatatlan stempli, a ruhádon, homlokodon, egész lényeden ott van. Nem konkrét szavak, kifejezések. Te magad vagy a megtestesült gonosz mások szemében. Mindegy mit teszel, hogyan nézel, milyen színű a bőröd. Nem tudod miért, vagy csak sejted és úgy érzed, ez a lényedre akasztott kampó mély, el nem múló sebet fog hagyni. Legfőképpen a lélekben. Egy igaz történet, amit e cikk írója saját maga tapasztalt, mikor olcsó emberek drágán bélyegeztek, ennek árát pedig én fizettem. Nem is akárhogyan.
Mindenkinek ismerős lehet a szitu, mikor munkahelyen valakivel, egy bizonyos személlyel – aki lehet férfi, vagy nő – nem bírjátok egymást. Esetemben nő a kolléga, régi bútordarab, érti és jól csinálja munkáját, de valami gikszer miatt nem férek a begyébe. Ennek több oka is van: kor, nem, külső, belső tulajdonságok. Valami nagyon klappol bennem. Ez tuti. Kedves munkatársam megjegyzései az öltözékemre, hajamra vagy éppen szellemi képességeimre a kezdeti pár beszólástól a folyamatosságig terjed. Már az első héten közli, alig várja, hogy megszabaduljon tőlem, nem bír elviselni. Ezzel hadjáratot üzenve megkezdődik a kinyírásomra tett művelet. Partnereket is talál a munkahelyen, akikkel egy követ fújnak, de nem mindenkit. Aki egy húron pendül vele kiváló beszéd és kibeszéd-partner lesz, a többi meg egyszerűen örül, hogy nem ők kerültek sorra. Így aztán lapítás van, fej behúz, mindenki a számítógép billentyűit veri nagyban, a stempliző pedig a nyálát, amiért ma nem vettem le a napszemüveget a fejemről az irodában, épp szoknyában jöttem, nem szimmetrikus a sminkem, már megint elfelejtettem a kedvenc tollát visszatenni a bal oldali rekeszbe és úgy egyáltalán minek veszek levegőt?
Történetem hősnője ex-orvosfeleség méghozzá született, jó humorral, apró termettel és pápaszemmel megáldva. Státuszának teljes tudatában határozza meg létem és nemlétem a munkahelyen – utólag jövök rá, hogy másokét is – miközben tudom, hogy határozatlan idejű munkaszerződésről, míg ő ott dolgozik nem is álmodhatok. Társai között egy copfos ”kislány” is akad, korából fakadóan gúnyos mosolyra húzott szájjal vicsorít felém.
Megbélyegzésük semmitmondó, önmaguk ámítása jobb mivoltukról, miközben tudják, életük fabatkát sem ér. S lám, dönthetek, legalább abban, hogyan viselem áskálódásukat: mosolyogva. S ezzel leráztam magamról az általuk rám ragasztott bélyeget, ez nem volt más mint önmagam csúnyasága. Ők látták belém. Ezt megőriztem emlékkönyvemben. Gyűjtő lettem. Egy egész albumot megtöltöttem az általuk adományozott bélyegekkel, s a legszebb, hogy egy jó részükről nem volt tudomásom. Elszórták őket a hátam mögött. Sebaj, gondom volt rá, hogy a feledés homályába ne vesszenek, hiszen még szükségem lesz rájuk. Nem akarom soha elfelejteni, kik ők és mit érnek.
Szerencsére hamar elkerültem onnan. Ha továbbra is ott maradok nem tudom meg, mit jelent, hogy a bélyegek, amiket elraktam kezdőtőkeként az életbe, egy nap elegendőek lesznek ahhoz, hogy külföldre vigyenek dolgozni.
További cikkek
