Megértem a továbblépésre. Szilveszter éjjelén nem csak az óra mutatója billent át, hanem az én lelkemben is valami átkattant. Megérkezett a rég várt érzés: elindulok előre és nem vagyok hajlandó többet hátranézni.
Magam mögött hagytam minden fájdalmamat. Éjfélkor letettem az évek alatt felhalmozott csomagomat egy képzeletbeli üres folyosóra és eldöntöttem, hogy vigye ezt a terhet aki akarja, de nekem nincs többet szükségem rá.
Azóta az este óta napok, sőt hetek teltek el. Egyszerre rombolok erődöt, amit gondosan magam köré húztam és építem fel újra magamban az elveszettnek hitt érzéseimet. Nekem senki se mondja, hogy ez könnyű! Mert pokolian nehéz!
Az egyik legkülönösebb érzés a világon üresnek lenni. Nem érezni fájdalmat, szenvedélyt, szerelmet. Nem érezni semmit. Ebben a vegetatív állapotban lézengtem hónapokat és borzasztó kényelmes volt. Érzések nélkül élni szerintem nem félelmetes. Sőt már-már tökéletesnek éltem meg. Nem volt bennem félelem. Nem volt ott egy újabb koppanás lehetősége. Nem rettegtem attól, hogy frissebb hegeket kapok az életemtől. Csak én léteztem, csak magamnak kellett megfelelnem és ez a szabadság felemelő érzés volt.
Egyetlen dolog volt hibás ebben az állapotban. Tudtam, hogy ez csak a felszínen van így és nem állhatok meg egy pillanatra sem gondolkodni. Ezért hónapokon át nem is álltam meg egy percre sem. Rohantam és mindig csináltam valamit. Miért? Mert tudtam ha megállok, akkor megtörök. Hisz' a lelkem mélyén éreztem, hogy magányos vagyok.
Talán van bennünk egy képzeletbeli libikóka, aminek a két végén ül a magány és a félelem. Sokáig a félelem az erősebb és a magány hiába kiabál és erőlködik. Bármit csinál nem nyomja le a félelmet, ugyanis változtatni és újra megnyílni az egyik legnehezebb feladat, amivel szembe kell nézni az életben.
Mindig is úgy éltem meg a szerelmet, mintha tálcán kínálnám fel a lehetőséget, hogy tönkretegyenek. Sosem akartam megjátszani magamat, ezért fel kellett kínálnom önmagamat és megmutatni a valódi arcomat. Rengeteg álarcom van, amit ebben az esetben nem használhatok, mert abban a pillanatban megmérgezek mindent, ami egy párkapcsolatról szól. Megnyílni és mindent újrakezdeni azonban mindig egyre nehezebb. Hisz' minden koppanás után bezár a szívünk és a szemünk lesz ami kinyílik. Egyre tisztábban látunk és már nem lesz rózsaszín köd. Nem lesz eget-földet megmozgató, hatalmas lánggal égő szerelem. Mert a régi pofonok nem hagyják, hogy fejest ugorjunk a nagybetűs szerelembe. Az érzésekkel együtt már jön a rettegés. Azonnal tudni akarjuk, hol hibás a gépezet. Már nem hisszük, hogy valami lehet számunkra tökéletes.
Viszont mi emberek társas lények vagyunk. Lehetünk boldogok társ nélkül. Lehet hatalmas karrierünk, rengeteg pénzünk, sok barátunk. Valami, akkor is hiányozni fog. Ez pedig a teljesség érzése. Az a tudat, hogy valami egésznek lehetünk a részei és valakivel kiegészíthetjük egymást. Ehhez pedig merni kell szeretni és elsősorban hagyni, hogy a libikókán a magány lenyomja a félelmet.
Én ezt megtettem. Nyert a magány. Félelmetes volt és nagyon fájt. Viszont ma már, ha megkérdeznek, hogy mi kell ahhoz, hogy újra merjünk szeretni, akkor azt mondom, hogy idő és türelem. Ebből a kettőből pedig rengeteg.
Meg kell gyászolni egy kapcsolatot. Le kell zárni és újrakezdeni az életet.
Ezt a legelején nem értettem, hogy csináljam. Azt a lányt kerestem, aki a kapcsolatom előtt voltam. Onnan akartam folytatni, ahol évekkel ezelőtt abbahagytam. Ez nem sikerült. Az első lecke az volt, hogy sosem leszek már ugyanaz az ember. Viszont lehetek annál is jobb, mint ami eddig voltam.
Miután ezt megértettem, elkezdtem kiértékelni mindent. Felsorakoztattam a hibákat, amiket elkövettünk a kapcsolatunkban. Megkerestem azokat a problémákat, amiket én követtem el.
Ezek megtalálása volt a legnehezebb és leghosszabb folyamat, de mire a hibákon végig értem le is zártam mindent.
Ezután a múltat egy egészen más dolog váltott fel. Elkezdtem a jelenben élni.
Tisztán láttam, hogy mire van szükségem és még inkább tudtam, hogy mire nem vágyok már soha többet egy kapcsolatban.
Ha ezeken a folyamatokon végig sétálsz, akkor vagy kész megélni valami sokkal jobbat, mint amit eddig kaptál a sorsodtól. Az, hogy ez kinek meddig tart nem tudom. Ezért kell az idő és a türelem. Az elfogadás minden változás alapja.
Ezek után pedig jön a legnehezebb feladat. El kell indulnod. Ugyanis eddig egyhelyben álltál és agyaltál a múltadon és sóvárogtál a jövőd után. Sehol nem volt még a jelened, amiben épp élsz. Sehol nem volt eddig, ami a legfontosabb. Az adott pillanat.
Nekem sikerült. Elindultam. Bár félve, de léptem egyet és meglepve tapasztaltam, hogy a másik is lépett. Nem távolabb, hanem egyre közelebb. Abban a pillanatban, hogy ezt megéltem nem volt múlt, nem volt jövő...csak a jelen.
Ha adhatok egyetlen tanácsot így a szerelmesek napja előtt, akkor ez lenne:
Ha megismerted önmagad, felismerted a hibáidat és a magány végre felváltotta a félelmet, akkor merj szeretni! Mert ha nem merünk egyet előre lépni, sosem tudjuk meg, hogy mit tartogat az élet.
További cikkek
