Mi marad a mámor után?

 

Hajnal van. Az ősz már elvitte magával a forró nyári éjszakákat, és vele együtt, mindent ami Te voltál. Fázok, és ezen most a vastag, bézs takaró sem segít. Hűlnek az éjszakák, úgy, ahogyan az érzéseink is kihűlni látszanak. Kinézek az ablakon, az égbolton itt-ott még látszanak a csillagok. Tökéletes és romantikus ez a kis szoba, ha a lelkem rendben lenne biztosan ezt mondanám rá. De így csak arra tudok gondolni, hogy a csillagoknál is messzebb van most a lelked az én lelkemtől. Az ősz mindig megmutatja, milyen gyönyörű is az elmúlás, hogy az elengedés csupán egy pillanat műve és a sárga, száradó levél már el is ereszti az életet nyújtó fa ágát. Így engedtél el Te is, és ahogy a gyerekek önfeledten szaladnak a ropogó falevelek között, most köztünk is úgy szaladgál az űr, az a hatalmas semmi, ami maradt belőlünk.

Elsöprő szerelem volt a miénk. Megismételhetetlen, és csodálatos. De felébredni belőle a legfájdalmasabb érzés volt. A létezésünk élettel töltötte meg minden porcikámat. Általad a mosolyom is erőre kapott, a tettvágy pedig tombolt bennem. A tükör előtt órákat pepecseltem, mert azt éreztem megérdemled, hogy igazi Nő legyek. Mégis neked kócosan, ébredezve tetszettem leginkább. Az az este, amikor az ölelésedben alhattam el és melletted ébredhettem, az az éjszaka volt maga a szerelem. Igen, számomra Te voltál a mámor. Te voltál, akinek a reggeli nyúzott, mégis mosolygós arcát órákon át néztem. Akinek a hátára vart műalkotáson az ujjaim percekig játszottak. Te voltál a Férfi, aki minden vágyat felébresztett bennem, akinek a csókja örökre a lelkembe égett. Mikor felébredtél és azúrkék szemeid rám néztek, úgy éreztem nincs lehetetlen. Ez az a szerelem, ami ha megharcol a létezésért mindent elsöpör, szárnyakat kap, és csupán tündökölni kell benne. De Te lettél az, aki darabokra törted a szívem. Te voltál az, aki egy nap kisétált a kapumon, és soha többet nem nézett vissza.

 

Mi marad a mámor után? Romok.
A lelkem romjai, mert a tündöklő nagy szerelem helyére égető üresség költözött. Kámfor lettél az életemben és ez volt az egyetlen, amire kértelek. Könyörögtem, hogy ezt soha ne tedd meg velem, de Te ott döftél szíven, ahol a legjobban fájt. A távozásodat napok, majd hetek követték, később már hónapok. A szerelem részegítő érzése már elillant, de a legfájdalmasabb érzés még ma is belülről emészt. Az üresség.

 

A világ, amiben élünk gyönyörű, tele élettel és ebben csupán csak létezni és nem megélni azt hatalmas veszteség.
Mára úgy érzem fontos voltál az életemben. Meg kellett ismernem a határaim. Rá kellett jönnöm mi az a fájdalom, amit még emelt fővel tudok viselni. Tudod Édes, ősz van. Minden elmúlik és mikor az utolsó levél is lehullik az ágról, vele együtt a szerelem is véget ér bennem. Az a szerelem, ami benned talán soha sem létezett. Romjaim adják majd a stabil jövőt egy magabiztos, céltudatos élethez. Mert a mámor után, az ébredés jön. Célok, álmok és egy igazi szerelem.