Április 23... úgy égett a lelkemben, ahogy talán még soha egyetlen nap sem. Már-már újjászületésem évfordulójának élem meg ezt a napot. Ez az a nap, amikor felnyílt a szemem és beláttam, hogy nem mehet úgy tovább az életem, ahogyan ment.
Akkoriban rengeteg Csernus könyvet elolvastam, amiben sokszor magamra találtam. Hála neki megértettem, hogy az életem egy halom roncs, semerre sem halad, egyhelyben stagnálok és gyűlölöm magam. Felfogtam és ostoroztam is magam miatta. Azonban Csernusnál is többet ért egyetlen mondat. Egyetlen mondat az arcomba, a szemembe: Nem nézel a szemembe, mert boldogtalan vagy.
Valóban az voltam. Egy olyan nő, aki fulladt a terhek alatt, akinek minden álma szertefoszlott és úgy érezte, mint akit a Tiszába dobtak, súlyokkal a lábán, hogy fel ne ússzon a friss levegőre. Viszont ez a mondat megmérgezte a testem és a mindennapjaim. Ezzel a mondattal feküdtem le minden este, és keltem fel minden reggel. Egy robotként mindent megcsináltam, amit a munkahelyem megkövetelt, amit a családom megkövetelt, amit a kapcsolatom megkövetelt... Majd üres tekintettel a kopott narancssárga festéket bámultam a falon és az életemen elmélkedtem. Minden nap épült bennem a már eddig is lassan, de épülő tudat, hogy véget kell vetnem a kapcsolatomnak.
Nem! Nem minden a szeretet.... egy kapcsolat nem szimplán szereteten, sajnálaton alapszik és nem épülhet arra, hogy próbálunk a másik helyett erőn felül teljesíteni és megoldani a problémáit - helyette. Ez nem kapcsolat, ez egy függő viszony. Melyben sérül az támaszt adó fél és a függő fél is egyaránt. Utóbbi észre sem veszi, mennyi kárt okoz neki a másik azzal, hogy bár segíteni akar, mégis még inkább megalázott helyzetbe hozza őt. Az erős fél pedig sérül azáltal, hogy egy folyamatos visszatartó erővel kell küzdenie és az élete nem megfelelő irányba halad. Ennek köszönhetően pedig megerősödnek benne az önbecsülési problémái, és az élethez való hozzáállása is jelentősen romlik.
A szakítás önmagában csak pár perc, az azt megelőző hetek, hónapok, évek viszont keservesen lassan és őrlően telnek el. Mindig arról beszélünk, mennyire fáj valakinek, ha elhagyják. Arról beszélünk, hogyan lehet felállni abból, ha az oly nagyon szeretett társ kilép az életünkből. Arról viszont sosem beszélünk mennyire fájdalmas is elhagyni valakit. Mert, aki elhagy valakit az nem ember, az egy szemét szarházi, aki csak magára gondol, az nem érdemel együttérzést, annak nincs szíve, és neki nem fáj semmi.
Hát rohadtul nem így van!
A szakításig való időszak egy önemésztő, keserves időszak melyben a színészi képességeink "kimaxolják" a lehetőségeiket. A szakító fél hónapokig tartó gyötrelme pedig nem arról szól, hogy véget akar vetni a kapcsolatának. Az önmarcangolás szerves része, hogy rájöjjön, ő maga hol is rontotta el és egyáltalán menthető-e ez a kapcsolat még. Hisz' ő is ember, aki még az utolsó utáni pillanatban is hisz a lehetetlenben, és abban, ami évek alatt sem valósult meg. Ugyanis minden kapcsolat kezdetén kialakul bennünk egy kép, egy személyiség, amit mi látunk a másikban és a hiba ott van, ha az a személyiség valójában nem létezik és csak egy álomkép, ami után szaladunk. Ez pedig olyan torz képet alakíthat ki bennünk, melyben az áldozati szerepben feltüntetett fél minden hibáját elnyomjuk és szülőként tekintve rá oltalmazzuk és védjük őt minden kudarctól.
Természetesen mindenki tisztában van azzal, hogy a legjobb lenne egy romlott kapcsolatból még időben kilépni. Akinek tiszta az elméje tudja, hogy minél tovább húzza a dolgot, annál inkább sebezve lesz mind a két fél. Mégis vár! Hisz' ember! Ez ennyire egyszerű. Ezeket a dolgokat nem kell túlbagatellizálni... mindenki vár. Vár arra, hogy erős legyen. Vár a megfelelő pillanatra. Vár, hátha változik valami. Vár valakire, aki segít neki meghozni ezt a lépést. Ennyi az egész. Ez pedig nem türelem, hanem félelem. Hisz' a szakító fél is dédelgetett álmokat, és elhitt dolgokat, amiknek megvalósulása nem történt meg. Ugyanúgy szertefoszlanak az álmai és újjá kell építenie az életét. Eleinte benne is lesz hiányérzet és végig rágja még ezerszer, hogy biztosan jó döntést hozott-e.
A szakítás legnehezebb része pedig az azt követő időszak. Látni a másikat összeomlani, az álmait szertefoszlani és a szemét, ahogyan elveszti a hitét, soha nem lesz könnyű dolog. A szakítás pillanatában egy ember erőn felül teljesít, ez bármennyire is hihetetlen. Önző, és abban a pillanatban csak magára gondol, és ki is kell tartania! Nem számít mennyi a könyörgés, mennyi a könny, a fájdalom. Akkor is határozottnak kell maradnia a döntése mellett, mert nem véletlen hozta meg azt.
Az élet ócska játékos, amelyben megannyi zsákutca létezik. Néhányan rengeteget kifogunk, néhányan csak párat, és akadnak, akiknek elsőre sikerül. Ez pedig a ritka dolog. Ez a cikk pedig nem arról szól, hogy bizonyos problémákon nem lehet felülkerekedni. Mert minden megoldható! Ez a cikk egy olyan beteg dologról szól, ami nem egyenlő feleken alapuló kapcsolatokból alakulhat ki. Ez a cikk szakításokról szól, végleges döntésekről melyből nincs visszaút.
Azonban ha belegondolunk az életünkbe... inkább hagyjanak el, mint álljanak a küszöbön és ne engedjenek be senkit maguk mellett! Állítólag... bár én állítólag nem tudhatom, mert én mindig is ócska szarházi voltam, aki csak elhagyott és nem elhagyták. Viszont már nem akarok erőn felül tejesíteni, és nem is kell! Hisz' tanultam a hibáimból és a közhiedelemnek sem hittem, hogy én egy szívtelen dög vagyok!
További cikkek
