Kigyúltak a fények. A város színpompás ragyogásba kezdett. Az emberek összetömörülve, forralt bort szürcsölve álltak a téren a magas ezüstfenyő mellett.
Apró kisiskolások szavalnak. Egy kis szöszit hallgatok, akinek szavai minden szívhez elérnek. Csodákról mesél, meghittségről és szeretetről. Ő még hisz benne, hisz az ünnepek harmóniájában. Átjárja őt a szeretet és most mindenkinek átadja ezt az érzést.
Ő a kisöcsém.
Régen én is hittem ebben. Minden évben vártam a karácsonyt. Én még emlékszem rá, milyennek kellene lennie ennek az időszaknak.
A karácsony számomra mindig azt jelentette, hogy együtt lesz a család. A szüleim nem rohannak a munkába, nem dobnak be óvodába, később iskolába. Reggel nem az ébresztőóra hangjára kelünk. Megreggelizünk. Anya sürög a konyhában, apa a fenyőt faragja bele a tartóba, a kistesóm és én a díszeket válogatjuk. Nem arany és piros díszek voltak, hanem emlékek, kapott vagy készített apróságok. Még a karácsonyfa is rólunk szólt és nem a külvilágnak készült. Az égősornak már-már kötelessége volt minden évben tönkremenni. Az a fránya soros kapcsolás. Ha egy égő tönkrement, az egész használhatatlan volt.
Vártam. Én minden évben vártam az ünnepeket. Az előtte való ajándékkeresést a szobában. A szaloncukor megdézsmálását időnap előtt. A szoba ragyogását, az örömöt a fa előtt ülve, a fenyőillatot, a bejgli és zserbó ízét a számban, a csillagszóró tűztáncát, a havas tájat és azt a végtelen szeretetet, ami átjárta az apró ház minden zugát.
Hisz előttünk nem veszekedtek. Én pedig egy álomvilágban éltem, ahol a családom tökéletes és megingathatatlan a kötelék, ami köztünk van.
Azután elváltak.
Évekig nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, de az egészben az első karácsony volt a legfájdalmasabb. Elképzelni sem tudtam, hogy csinálom majd... Heteken át törtem a fejemet azon, mi helyes és mi nem.
Úgy éreztem, senkihez sem fordulhatok. Csak azt tudtam, hogy én nem akarok dönteni, melyik napot kivel töltöm. Nem akartam kompromisszumot kötni, kié is legyen a szenteste. Azt akartam, hogy ne fájjon egyiküknek se, hisz’ pont elég, hogy nekem a szívem szakad meg; ezért nem beszéltünk róla, a karácsony tabu téma lett az első évben.
Megbeszélés helyett elmenekültem a világ elől. Elkezdtem a szobámban megálmodni a saját karácsonyomat. Egy apró tujára aggattam díszeket, elkoboztam a kamrában porosodó égősort és papírból készült hópelyheket lógattam le a mennyezetről. Ültem a giccses szobában és elképzeltem, hogy minden rendben van.
Régi dalokat hallgattam. Nem számított, hogy a szerelemről énekelnek és 10 évesen nem is érthetem, miről is szólnak a sorok. Azt éreztem, hogy fáj hallgatni. Megtaláltam a sorok között a saját keserűségem.
„Talán nem érted meg sohasem, hogy
Nem tudom, mit tegyek, nem tudom, hogy legyen.
Miért is nem lehetek egyszerre két helyen,
Ó Istenem, miért nincs két életem?”
(Piramis)
Végül anyáé lett a szenteste. Karácsony első napján mamához mentünk, másnapján apa és a szülei lettek a sorosak. A karácsony egyik évről a másikra feladattá vált. Nem hagyhatsz ki senkit! Meg kell látogatni mindenkit! Rohanás, egy őrült rohanás és megfelelés lett az egész. Ettől az évtől kezdve gyűlöltem az ünnepeket.
Minden meghittsége elveszett. A karácsonyfa felállítása sem érdekelt. Már nem az én díszeim voltak rajta, felváltották azokat a nevelőapám emlékei. A karácsonyi asztal hiányossá lett, mert apa nem ült mellettem, anya pedig görcsösen akarta feledtetni velem ezt a tényt. Kínlódva akart mosolyt csalni az arcomra, aminek hatására sértődve vágtam be az ajtót magam után és bújtam el a szobámba, a saját karácsonyomba, ahol minden rendben van.
Apa karácsonya is újabb csapásokat mért a lelkemre. Nem tudtam, hogy kell ezt csinálni. Nem értettem, hogy fogok az új családjára mosolyogni, miközben épp anya hiányzik most az ünnepi asztaltól.
Felvettem a művigyort, ehhez már akkor is értettem. Apa mégiscsak kevesebbet kap a jelenlétemből. Nem ronthatom el a karácsonyát. Feladat, ez is egy újabb feladat lett.
A karácsony innentől minden évben erre a sémára épült. Megosztottuk és eleget tettünk a kötelességünknek. Minden nap máshol telt és volt, hogy egy nap alatt több helyen is megfordultunk.
Az ajándékozás átment egy beteges irányba. Bizonyítani akarták, hogy ismerik a gyereküket. Felül akarták egymást múlni és azt hitték, ebből tudjuk, hogy szeretnek minket.
Egyszer sem jutott eszükbe, hogy beszéljenek egymással arról, hogy kellene ezt jól csinálni és én sem tudtam ezt úgy kezelni, ahogy kellett volna.
Végül megszoktam a rendszert, ahogy mindenki más is. Sok velem egyidős fiatal pedig azt hitte, hogy ez jó buli. Duplán ünnepelni. Nem értették, mennyire fájdalmas tud lenni egy szétszakított karácsony.
S hogy mi változott mára?
Felnőttem.
Évek kellettek, mire beláttam, hogy jól döntöttek, és azt az utat választották, amiben boldogok lehetnek. Nem éltek tovább hazugságban és ezáltal én sem sérültem akkorát, mint amekkorát sérülhettem volna.
Beleszoktunk a rendszerbe és több, mint egy évtized alatt nem változtattunk az ünnepi szokásokon.
Én felépítem a saját karácsonyom, amibe elmenekülhetek. Szentestére készülök itthon. Karácsony másnapján megyek az édesapámhoz.
Viszont ma már nem fáj, nem félek és nem érdekel, hogy jól csinálom-e.
Mert itt állok a téren és a kisöcsém hallgatom. Azt, akiben ott él a szeretet és a meghittség. Hisz’ a karácsonyi csoda mindig az újabb generáció ajándéka.
Ha mi már nem érezzük ezt a csodát, adjuk tovább és nézzük meg, mivé válik egy másik ember szívében. Legyen szó a kisöcsénkről vagy akár a gyermekünkről – a karácsonyi csoda bennük él tovább.
Számunkra pedig a karácsony jobb esetben olyanná válik, ha felnövünk, mint ahogy Szentesi Éva írta:
„A december egy nagy, vörös bársonyfotel, amibe jó beleülni, ha hazamész. Pezsgőbontással kezdődik, és azzal ér véget. Ha szerencsések vagyunk, leszakad a hó is, és mindent tisztára mos. Elfedi a fehér lepel a bánatokat. Decemberben senki sem szomorú. Ilyenkor az emberek hazalátogatnak a családhoz, még az a rokon is hazamegy, aki nyáron haragudott.”
Kellemes ünnepeket!
További cikkek
