Az emberek mindig furcsán néznek azokra, akik valami miatt kitűnnek a tömegből. Ez már egy alapszokássá vált. Ha belső lényünket nézzük, minden ember egy különleges egyéniség és rajtunk múlik, hogy ezt szeretnénk-e megmutatni a világnak. Öltözködés, hajviselet és sminkelés terén szintén mindenki eldöntheti, hogy ki akar-e tűnni a tömegből.
Azonban van itt még valami… A testi genetika… Azoknak, akiket egy különleges testi adottsággal áldd meg a sors, el kell fogadniuk, hogy nem dönthetnek. Ezt az egyéniséget mindenki más látni fogja, nem lehet elrejteni, nem lehet beivódni vele a tömegbe. Meg kell tanulni vele élni és felemelt fejjel, büszkén sétálni a tömegben!
Persze a tudománynak köszönhetően már bőven van lehetőség testi módosításokra. Azonban a magasság és alacsonyság terén még nem nagyon találtak megoldásokat. Ilyenkor jönnek a szellemes megjegyzések, hogy le kéne faragni a magasak lábából és hozzá kéne ragasztani az alacsonyakéhoz… Milyen jó lenne, ha ilyen egyszerű lenne! De az életben, mint már megtapasztalhattuk semmi sem az.
Életem során sokszor megkérdezik tőlem, hogy milyen érzés „ilyen magasnak” lenni?
Talán egy kis történetmeséléssel lehet rá igazán válaszolni:
A szüleim sokat viccelődnek manapság is azzal, hogy mikor újszülött voltam kilógtam az inkubátorból. Szépen kezdődött a dolog mit ne mondjak… Azonban az első saját emlékem ezzel kapcsolatban, mikor az egyik szomszéd édesanyámnak kegyesen megjegyezte, hogy „Nézzenek oda, milyen „nagy” már ez a lány! Megy az iskolába?” Én meg kérdő tekintettel bambulok anyukám felé, mivel fogalmam sem volt arról, hogy mégis mi lehet az az iskola, mert éppen aznap készültem az első napomra az oviba. Aztán belépek az óvodába, ahol van egy velem hasonló keresztnevű gyermek és mivel én „magas” vagyok, ő pedig kisebb nálam, ezért én a „nagy” jelzőt, ő pedig a „kis” jelzőt kapja, mikor a nevünkön szólítanak.
Kicsit később sokszor előfordult, hogy fára másztam, vagy bementem az ugrálóvárba vagy éppen bolondos módon játszottam a téren és más gyerekek szülei megjegyezték, hogy ennyi idősen már érettebben kellene viselkedni. Én pedig még ekkor is bambán nézve nem értettem miért kéne éretten viselkednem. Ugyanis ekkor még csak egy alsó tagozatos kislány voltam, aki „magas”.
Majd jött a felső tagozat, amikor a drága biológiának köszönhetően beindul a hosszanti csontnövekedés, de kőkemény módon. Észre se vesszük, és már magasabbak vagyunk annál a személynél, akinek még nem is olyan rég a kezét fogtuk. Az osztályképeken hátra állítanak, azzal az ürüggyel, hogy te „magas” vagy és úgyis látszódni fogsz. A hátad elkezd fájni, mert a hirtelen növekedés miatt gerincferdülést kaptál és mész az ortopédiára. Minden kamasz álma…
Jön a középiskola, mikor végre hálát adsz az égnek, hogy évente csak 1-2 centivel nősz, nem pedig 5 vagy akár 10 centivel is… Beletörődsz abba, hogy mikor a hajadat akarnád megigazítani a suli mosdójában az arcod helyett a melleddel találkozol szembe a tükörben… Bizony, a melleddel. Kicsit elkezd meggörbülni a tartásod, mert realizálod, hogy a mai világban elég kevés fiú éri el a 180 centis magasságot. Ha valaki véletlen el is éri, annak az oldalán pedig ott sétál a derekáig érő barátnője. Igen, ez szívás, méghozzá jó nagy.
Ezek után leérettségizel és kikerülsz a nagyvilágba felnőtt fejjel és „magasként.”
Életünk során megtanulunk „magas” nőként élni és elfogadni mindazt, ami ezzel jár. Mert mi, akik ilyennek születtünk és ebben nőttünk fel, nem is érezzük azt, hogy annyira kimagaslanánk a tömegből. Mások megnyilvánulásai juttatják mindig eszünkbe mindezt.
Kedves embertársaim, akik nem vagytok magasak, sokat segíthettek abban, hogy ne érezzük magunkat óriásnak mellettetek.
Egyrészt mikor találkoztok velünk, kérlek, ne jegyezzétek meg, hogy „Azta! Milyen magas vagy!”. Hidd el mi magunk is érzékeljük, hogy totál átlátunk a fejetek felett.
Továbbá kérlek, ne jegyezzétek meg azt, hogy „Bár én lennék ilyen magas” vagy azt, hogy „Milyen jó, hogy ilyen magas vagy, legalább melletted végre kicsinek érzem magam”. Szíven tudtok vele találni minket.
Ha hosszabb idő elteltével újra találkoztok velünk, kérlek, ne cukkoljatok minket azzal, hogy „Jé, te nőttél mióta utoljára találkoztunk?” Biológiai szempontból 21 éves kora után általában nem nő az ember…
Ha közös vásárlásra hívtok minket, ne kínai üzletbe menjünk, az ottani méretek nem igazán ránk lettek kitalálva. Ne találjátok furcsának, ha 50 nadrágot felpróbálunk és mégis üres kézzel távozunk az üzletből. Gyakran előfordul…
Kérlek, ne tőlünk kérjetek tanácsot, azzal kapcsolatban, hogy milyen magassarkú cipőt hordjatok, mert mi nem veszünk fel olyat. Mi már magassarkúsként születünk erre a világra.
Kérlek, ne kérdezzétek meg tőlünk egyfolytában, hogy kosarazunk-e. Van bőven más sport is, amit űzni tudunk. Kivéve a torna! Gondoljatok csak bele, ha egy magas fa kidőlne, mekkorát csattanna. Bizony. Pont ilyen lenne, mikor mi kézenállás közben hanyatt vágódnánk.
Higgyétek el, hogy a levegő frissessége ugyanolyan a mi szintünkön is, és a hanghullámok ugyanúgy elérnek hozzánk is, mint hozzátok.
Kérlek legyetek mellettünk és óvjatok minket, mert gyakran előfordul, hogy beverjük a fejünket valahova és fontos, hogy mikor megszédülünk, vigyázzon ránk valaki.
Mindezek után ne feledjétek, ha mégis tesztek megjegyzéseket ránk, akkor egy belevaló „magas” lány értve a viccet, frappánsan fog visszaválaszolni nektek, csintalan humorral a szemében, mert büszke arra, hogy ő MAGAS! :)
További cikkek
