Az iskolai bántalmazás világszintű probléma, sokunk gyermekkorát megkeserítette. A legtöbb csúfolódás és sértés oka valamilyen megkülönböztetésből, kirekesztésből ered. A nemzetközi szakirodalomban általános elfogadott megfogalmazást Olweus nevéhez kapcsolhatjuk. Megfogalmazása szerint iskolai zaklatásról akkor beszélhetünk, ha jelen van tudatos, bántó szándék, azaz a zaklató célja, hogy testi vagy lelki fájdalmat okozzon. Ezen túl hatalmi egyensúlyhiány is fenn áll az érintettek között, tehát az áldozatnak az adott helyzetben nincs módja, lehetősége, hogy megvédje magát. Ha mindez csupán egy-egy alkalommal fordul elő, még nem beszélhetünk zaklatásról. Zaklatásról akkor beszélünk, ha mindezek hosszabb ideig, ismétlődően zajlanak.
A leggyakoribb áldozat típusok a szerény, visszahúzódó gyermekek közül kerül ki, ugyanis ezek a fiatalok nem rendelkeznek megfelelő szociális hálózattal, védtelenek a többiekkel szemben. Sokszor csak egy ártatlan csínnyel kezdődik a bántalmazás, de a gyerek sérülékeny, és az uralkodni kívánó agresszorok számára ideális célponttá válik.
Az agresszorok általában a nehéz körülmények között felnövő, hátrányos helyzetű, magatartás zavaros tanulók, akik sem az iskolában sem más (elsősorban a családban) szociális szférában sem kapnak elég figyelmet, törődést, szeretetet így renitens viselkedésükkel próbálják felhívni magukra a figyelmet, kompenzálni saját maguk önbizalomhiányát. Az agresszorokat általában ugyanaz a cél vezérli; fontos számukra a hatalom és örömet okoz nekik, ha másokon uralkodhatnak.
Az áldozatok többsége nem tud kitörni ebből a szerepből, még ha meg is próbálja sajnos általában őt is elutasítás éri segítségkérés közben. Sajnos a tanárok sem tudják teljesen megszüntetni a tanulók közötti harcokat, és ellenségeskedést, a legtöbb jómódú szülő pedig szintén nem tud elegendő figyelmet fordítani a bajba jutott gyermekére. A folyamatos stressz megalázás és kiközösítés annak átélése, hogy senki nem segít rajta, rombolja az önbecsülést, még visszahúzódóbbá, szorongóvá válhat a zaklatott gyerek. A szavaknak és a tetteknek jelentős ereje van!!! Az étvágytalanságtól, iskolakerülésnek át egészen az öncsonkításokig, legvégső esetben pedig öngyilkossághoz vezethet. Az iskolai bántalmazás örökre sebet ejthet egy gyerek lelkén, durva károkat okoz a mentális fejlődésben. Ezek a gyerekek, még ha túl is élik az iskolás éveiket sokszor lelkileg sérült, zavarodott, megcsonkult én-tudattal kerülnek a felnőttek világába, ahol - amennyiben nem kezelték a problémát -, sokkal kevesebb esélyük lesz egy normális életre.
Amennyiben valakit bántalmaznak a környezetedben segíts neki, vagy közösen keressetek fel egy szakembert (pszichológus, szociális munkás)!!! Segítségre mindenkinek szüksége van ebben a helyzetben!!!
Annak idején én is átéltem az iskolai bántalmazás poklát. Éppen megfeleltem az áldozatok leírásának, hiszen pici, vékony és érzékeny lélek voltam. Kisgyermekkoromban szívproblémákkal küzdöttem, ezért felmentettek tesiből, illetve ötödikes koromban kiderült, hogy számolási zavarom van. Fogyatékostól elkezdve Dinkórosig minden voltam. De ez még semmi. Elgáncsoltak, oktalanul felpofoztak, na meg elég ügyetlen voltam, szóval volt min röhögni. Ők élvezték, én nem. Sőt! Súlyos depresszióba zuhantam. Ma már tudom, hogy a mentális betegség összes tünetét mutattam. Hirtelen megnőtt az étvágyam, rám szaladt pár plusz kiló, ami aztán még jobban romba döntötte az önértékelésemet, folyamatosan álmos voltam, nem tudtam figyelni az órákon, hiszen koncentrációs zavarral küzdöttem, képtelen voltam hazabuszozni, mert paranoiás lettem, attól tartottam, hogy mindenhol megtámadnak vagy kinevetnek. Öngyilkos gondolataim támadtak, folyton a halál körül jártak a gondolataim, úgy éreztem, csak a halállal lehet vége ennek a földi pokolnak. Illetve elkezdtem vagdosni magam, hiszen gyűlöltem őket és magamat is. Értéktelennek, selejtnek éreztem magam. A legrosszabb az egészben az volt. hogy édesanyámon kívül otthon sem értettek meg. Édesapám szerint nem kéne ennyire magamra venni a dolgokat, meg aztán meg tudom én védeni magam, nem? Hát nem! Nem, ha öt erős fiú vesz körül, köpködnek és fenyegetnek. Vagy szóljak a tanárnak?! Nehogy már ekkora ügyet csináljak belőle! Szóltam, nem is egyszer. Semmi sem változott, sőt rosszabb lett. Amint megtudták, még jobban meg lettem fenyegetve, ki lettem gáncsolva, újabb rágógumik landoltak a hajamban. Szóval igazából semmi és senki sem segített! A pokolnak egy szép napon mégis vége lett. A fő agresszorokat kicsapták az iskolánkból teljesen más okból. Ezzel megmenekült az életem is, hiszen év elején megpróbáltam begyógyszerezni magam. Az osztályban még egyszer egyszer-egyszer beszólogattak és viccelődtek velem, de az igazi bántalmazásnak vége szakadt!
Ennek ellenére én a mai napig érzem a bántalmazásoknak és csúfolódásoknak a nyomait az önértékelésemen, illetve érzékenységem miatt sokkal jobban magamra veszem, ha bántó dolgokkal illetnek.
Mostanra már megbocsátottam a bántalmazóknak, és próbálom más szemszögből nézni az ő helyzetüket is. Sokáig gyűlölettel gondoltam rájuk, de találkoztam olyan esetekkel, amik megváltoztatták a gondolkodásomat. Mivel a többségben roma származásúak voltak, bennem is kialakult valamennyi előítélet, amit mostanra újra elengedtem és tiszta lappal nézek mindenkit. Megismertem olyan embereket és gyerekeket, tanulmányokat, amik alátámasztják azt, hogy nem az számít ki milyen rassz tagja, kicsi vagy alacsony..., hanem, hogy ki milyen ember. A gyermekek alaptermészetüket és viselkedésmintájukat otthonról hozzák, úgy viselkednek, ahogy apától és anyától látták. A legtöbb agresszor - mint már említettem -, el van hanyagolva, ezért a legjobb megoldás nem feltétlenül a tanuló folyamatos büntetése rossz magaviseletéért és az otthonról hozott minták lenézése, hanem tanítása, szocializálása és a gyermek értékelése volna a cél.
További cikkek
