Oké, hogy az én kezemben van a boldogságom kulcsa, de miért nem adnak térképet hozzá, hogy eljussak az ajtóhoz, amit ki tudok nyitni vele? Mégis mit kezdjek egy kulccsal, ajtó nélkül?
Leültem az íróasztalhoz és elkezdtem megrajzolni a térképet, amin egy nagy piros X jelölte azt a bizonyos ajtót, a boldogság helyét. Egy olyan helyet, ahol nem törődünk a múlttal, és nem aggódunk, mit hozhat a jövő. Egyszerűen csak élvezzük a jelent!
Tudtam, hogy hosszú, kacskaringós utat kell terveznem, hiszen nem lehet egyszerű, egyenes úton eljutni odáig. Azzal is tisztában voltam, hogy sok emberrel fogok találkozni. Lesznek akik egy darabig elkísérnek, lesz aki letér az első mellékútra, mert azt hiszi nem jó irányba tartok, és lesz, aki végigkísér, mert kíváncsi, jó-e a térképem.
Néha talán egyedül, a térképpel kezemben lépkedek majd, élvezem, hogy csak én vagyok ott. Mert az is fontos, hogy néha ne legyen mellettünk senki és magunkat helyezzük előtérbe. Az egyetlen ember, aki mindig velünk lesz, mi magunk vagyunk. Ezért elképesztően fontos az, hogy ismerjük és szeressük ezt a személyt. És nem, ez nem önimádat, önzőség, hiúság vagy elzárkózás. Sokkal inkább önismeret, és elfogadás saját magunkkal szemben.
Lehet, hogy van rövidebb út, amiről nem tudunk, mert nem jelöli a térkép. Hisz az sem lehet tökéletes. Én talán nem is rövidíteném le az utat, még akkor sem, ha tudnám, hogy úgy gyorsabban az ajtóhoz érek. Nem. Ahhoz túl kíváncsi vagyok. Ki tudja, milyen lehetőségeket és embereket kerülünk el azzal, hogy a könnyebb utat választjuk?
Ne siess és ne próbálj rövidíteni! Valahol útközben ugyanis rá fogsz jönni, hogy valójában nem is az ajtó a fontos.
Hanem az, hogy kivel találkoztál, és mit éltél át az odáig vezető úton!
További cikkek
