Új év, új én. Igaz? A legtöbbünkben az Újév beköszöntével hatalmas ambíciók lángolnak fel, ami remek, hiszen szenvedély nélkül mi értelme van bármit is csinálni? Most, így a szürke februári napokban ezek az ambíciók talán már elmúlni látszanak. Lehet, hogy ha egy kicsit máshogy néznénk az elhatározásainkra, sokkal könnyebb lenne teljesíteni azokat. Ahelyett, hogy valamire köteleznéd magad, inkább adj lehetőséget magadnak, hogy választhass, akarod-e az adott dolgot vagy sem. Sokkal kevésbé fogod tehernek érezni, talán még szívesen is fogsz hozzá.
Nálam idén az Újévi nagy fellángolás és motivációözön két teljes hetet késett. De ideért. Lehet, hogy messziről jött és itt is volt időben, (Ahogy én is mindig elindulok „időben”, majd fél óra késéssel meg is érkezek...) csak sunyi módon, az árnyékban megbújva várta, hogy mikor lesz rá igazán szükségem. Kivárta, hogy egy nap minden létező démonom vízbe akarjon fojtani. És amikor látta, hogy a tüdőm kezdi feladni a víz alatti küzdelmet, szó szerint a felszínre rángatott. Ott adott egy hatalmas pofont, majd magához ölelt és elmondta, hogyan fogjuk legyőzni azokat a bizonyos démonokat. Elmondta, hogy van egy terve, amivel ezeket a démonokat lelökjük valahonnan jó magasról, hogy mikor földet érnek, többé ne tudjanak senkit befolyásolni. Felnyitotta a szemem. Nem is tudtam, hogy eddig a víz alatt éltem. Fel sem tűnt, hogy mindent tompán hallottam és homályosan láttam. Megszokottá vált, és mivel már nem emlékeztem arra, hogy milyen élesen látni és tisztán hallani, így nem is hiányzott. Túléltem ott. Nem éltem, csak túléltem. Aztán fogtam magam és újrakezdtem az egészet. Tudtam, hogy nagyon kemény lesz. Mert az ember viszolyog a változástól.
Tudom, tudom. Valószínűleg a legtöbben szívesebben olvasnátok rózsaszínen csillogó vattacukorfelhőkön ugrándozó unikornisokról, de szeretném, ha látnátok és megértenétek azt, hogy nem vagytok egyedül a változástól való félelemmel. És szeretném, ha végre látnátok, hogy nem kell az Újévig, a jó időig, nyárig, sőt még a hét végéig vagy hétfőig se várni. Ne várj arra, hogy eljöjjön az a tökéletes pillanat, amikor újrakezdheted azt, amit félbehagytál. Mert egy esős, szerda délután is lehet tökéletes arra, hogy eldöntsd, mit akarsz. Elég egy fél mondat egy ismeretlen szájából vagy egy apró mosoly a szembejövő idegentől. Elég, ha úgy döntenek a felhők, hogy ma inkább nem láttatják magukat. Elég, ha felmerül benned a gondolat, hogy jó lenne újrakezdeni azt, ami félbemaradt. Ne várj semmiféle különleges pillanatra, inkább tedd bármelyik pillanatot különlegessé!
Az idei január első napjaiban minden ment a megszokott kerékvágásban. Tettem, amit tennem kellett, de nem éreztem úgy, hogy bármin is változtatnom kellene. Még csak eszembe sem jutott, hogy bármilyen fogadalmat tegyek erre az évre. Hisz mind próbáltuk már, és felesleges letagadni, hogy lelkesedésünk a legritkább esetben tartott három hétnél tovább. Mert ilyenek vagyunk; ami kötelező, ami muszáj, sőt amit „nagyon meg kellene csinálnom”, azt egyszerűen feladatként fogjuk fel és nyűgnek tekintjük. Nem pedig kihívásnak.
Őszintén, ki ébred fel egy ködös februári napon olyan gondolatokkal, mint „Végre kipróbálhatom, hogy mire vagyok képes. Megismerhetem a határaim, majd minden nap egy kicsit kintebb taszíthatom őket, hogy minél messzebb legyenek, és végre ne zárjanak kalitkába.”. Na persze. A gondolatmenet sokkal inkább a következő: „Megfogadtam, hogy megcsinálom. Ami azt jelenti, hogy meg KELL csinálnom. Minden évben eljátsszuk ezt, idén máshogy lesz.” Egy idő után ez szép lassan átalakul valami ilyesmivé: „Hát, végülis tavaly sem sikerült, ahogy az előtt sem, szóval...majd jövőre megcsinálom." Ami természetesen veszett ügy.
Azt mondják, sosem késő elkezdeni valamit. Ez talán így is van, DE ha állandóan azzal áltatod magad, hogy "Majd hétfőn elkezdem" akkor napokat, sőt heteket pazarolsz el. Tudod Te, mennyit elérhetnél azalatt néhány nap/hét alatt? Próbáld csak ki. Kifogásokat keresel lehetőségek és kihívások helyett. Mindezt miért? Mert így kényelmes.
Amikor egészen kicsi voltál, ücsörögtél a szobádban hogy kifogásokat keress, miért nem sikerülhet valami? Nem. Elhitted, hogy egy kicseszett hercegnő vagy szuperhős leszel, hogy Te fogod irányítani az egész világot, hogy életeket mentesz és okot adsz az embereknek, hogy emlékezzenek a nevedre. Egyszerűen elhitted és lelkes vigyorral az arcodon osztottad meg mindenkivel, hogy mi leszel, ha nagy leszel. És most itt vagy, egy kicsit felnőttél. Nézz magadra; a lelkes mosoly megkopott emléke maradt csupán, helyette gondterhelten ráncolod a homlokod és azon agyalsz, hogy miért nem fog sikerülni. Tudod, mondhatod nekem, hogy "Dehát egy gyereknek senki nem árulja el, hogy nem fog az ölébe pottyanni a siker". Ez így van, nem vitatkozom. De gondold csak át: Felnőtt fejjel már tisztában vagyunk azzal, hogy bizony meg kell dolgoznunk az eredményekért. Ennek ellenére nem értjük a lényeget. Legtöbbünk nem érti, hogy amiért nem kell küzdened, az nem fog megváltoztatni! Az túl egyszerű lenne. Amit könnyen elérünk, azt nem értékeljük. Ami már meg van, az nem olyan fontos. Hogy miért? Mert valaminek a hiánya sokkal feltűnőbb, mint annak megléte. Ez a hiányérzet azonban elképesztően motiváló tud ám lenni! Ha megtanulod, hogyan higgy megrendíthetetlenül a sikerben, mindent egészen másképp fogsz látni.
Azonban amíg mindezt nem értjük meg és nem fogadjuk el, addig mindig kudarc lesz a próbálkozásból. De hé, tudod mi a legjobb ebben? Lehet egy rakás kudarcod és elbukhatsz ezerszer, de minden egyes csalódás után van még egy esélyed.
Hogy újrakezded.
További cikkek
