Mindannyian emberek vagyunk.
Ezzel az egyszerű megállapítással kezdeném.
Aki jót tesz – ember.
Aki hibát ejt – az is.
Emberek vagyunk esendőségünkkel együtt.
Félelmeink burkában is.
Minden álarc, minden szerep mögött ott bújik a hús-vér, élettel teli lény.
Gyakran esünk abba a hibába – a hiba szót sem most, sem a későbbiekben nem értelmezem vétekként –, hogy egymás maszkjait elfelejtjük. Képesek vagyunk az álcát az emberrel azonosítani. Könnyen megtéveszthetőek vagyunk, mert szemünk hozzászokott a csaláshoz, s mi a látványvilághoz igazítottuk életünket, megfeledkezve valami igen lényegesről: hit és hitelesség nem feltétlenül indokolja egymást.
Meggyőződés kell hozzá. Benső tapasztalás.
Odabent látnod kell mindazt, ami kint megjelenik.
Ha belül nem érzed – akkor nem valódi. Odakint sem.
S ha ennek ellenére mégis szemed elé kerül, tudhatod: színjáték az egész.
Ez a kulcsszó.
Színjáték.
*
Mind voltunk gyermekek.
Ismét egy olyan kijelentés, mely mindenki számára egyértelmű.
Mégis, fontos lehet kihangsúlyozni, mert egykor másként láttuk a világot, mint ahogy azt most tesszük.
Ha Te kivétel vagy, áldott vagy.
Mert a gyermekekben őshit él.
Kisebb korodban javarészt meséken nevelkedtél.
Nem „csak” nőttél – nevelkedtél is.
S miközben hallgattad a mesét, képzeletedben megelevenedett a történet minden szereplője: királyfik, hercegnők, boszorkányok és tündérek.
Jók és rosszak egyaránt.
Fantáziádra még akkor is hagyatkoztál, mikor nem felolvasták Neked a történetet, de az vizuálisan is érzékelhető volt – tévében, moziban, színházban.
Mert a mese Benned élt, hiába láttatták közben Veled.
Értetted, mi szép, és mi csúf benne.
Magyarázat nélkül, egyszerűen.
Visszagondolva mindaz, ami anno velünk történt, mindaz, amit valósnak gondoltunk el, illuzórikus állapottá fajult bennünk. Ki kellett nőnünk mindabból, amiben kicsiként éltünk. Nem osztom a véleményt, mely szerint a játék gyermeteggé tesz, ha azt felnőttként is folytatjuk – valójában, úgy hiszem, kinevelnek minket belőle, hogy ridegtartásban éljük tovább szerepeinket. Furcsa gyermek voltam, de ebben már akkor sem hittem, és rendkívül elkeserített, hogy egy rám erőltetett „játék” nemsokára átveszi az uralmat felettem.
Ez a játék egy felvett szerep lesz. El kell majd játszanom, hogy felnőttem.
Mindezt úgy, hogy szobámban a játékaim még mindig éltek.
*
Meséink legkevésbé feltűnő, mégis vitatandó fordulata a legutolsó mondat.
Boldogan éltek, míg meg nem haltak.
Manapság ez elképzelhetetlen, mert az idea megannyi áthatolhatatlan, láthatatlan falba ütközik.
Anno ismert s ismeretlen szerzők művein érlelődtünk. Nem volt érdekes, híres-e az, akinek világába beleéljük magunkat, hiszen a történet hatott át mindent.
Itt a kulcsszó a hit volt.
Elhittük, amit képzeletünkkel teremtettünk meg.
Elhittük és meg is éltük azt.
A mesélő csupán mutatta az utat, adta a történet gerincét; mi fantáziánkkal s lényünkkel színesítettünk.
Verziónk eltérhetett az eredetitől, hasonlíthatott is rá – nem számított. Szabadon hihettük azt, amit szerettünk volna.
Ha akartuk, el is játszhattuk.
Felnőtt(ebb) fejjel a végső mondatot nem érzem hitelesnek.
Szerintem boldogan élsz, míg magadnak mesélsz.
Mert ami a gyermekkor után következik: vedlés.
A külső erők új gúnyát kényszerítenek Rád.
És innentől kezdve már ők mesélnek.
I. felvonás
Szín: belső tér, szobakonyha
(A színjáték minden nézője gyermek.)
Gyér megvilágítás és kopott válaszfalak. Az előtérben néhány szék és egy étkezőasztal, rajta fél vekni kenyér, egy alma és egy korsó feldöntve. A háttérben tapétázott mosószekrény, dugig mosatlan edényekkel. A falon, éppen középen, hatalmas feszület. A sarokban teknő, mellette a rendkívül alacsony ágy.
Az ágyon egy nő és egy férfi ül, közönségükkel szemben.
A nő meztelen.
Minden mozdulatlan.
A látvány percekig puszta állókép.
A férfi a nőt nézi. A nő a távolba mereng. A gyermekeket fürkészi.
- Ennyi volt hát?
A nő megtörte a csendet.
- Számomra ennyi.
A férfi megtörte a nőt.
Ekkor hirtelen, szinte a semmiből, egy testetlen hang, mintha a színpad alól szólalna meg, felzúg:
- Őszintén! Őszintén!
A nő ijedtében felugrik, és az asztal mellé menekül. A férfi rezzenetlen arccal ül tovább; nem mozdul.
A gyermekek, akik kezdték elfogadni a látványt, most idegesen mocorogni kezdenek.
Aztán percekig ismét csend.
A nő meredten bámulja a férfit.
A férfi elgondolkodva a távolba néz.
Majd, mint aki kellően összeszedte magát, mély levegőt vesz, lassan s erőteljesen kifújja, és a nő felé fordul.
- Gondolkodtam.
A nő konok tekintettel mered rá.
- Elveszlek feleségül. Csak velem élsz. Gyermeket szülsz nekem.
A nő arca pillanatról pillanatra keserűbbé válik, de nem válaszol.
- Elveszlek feleségül.
A férfi hangja megbicsaklik, mégis folytatja.
- Boldog leszel.
Majd hozzáteszi:
- Ő is ezt akarja.
A nő elkerekedett szemekkel, dühödten vizslatja a férfit.
- Nem vehetsz el!
A férfi felugrik, és ráordít a nőre.
- Itt neked szavad nincs! Teszed, amit én jónak látok!
A nő ijedtében hangosan felzokog.
- Hisz vak vagy! Szemed csak ékkő két sötét üregében! Mit láthatsz te egyáltalán!?
A férfi nője mellé pattan és erősen megrázza.
- Rendezői utasítás! Rendezői utasítás!
A nő hisztérikusan felnevet.
- Füled süket mindenre!
A férfi rettentő haragra gerjed, szitokszavakat ordít és tajtékzik. A nő egyre hangosabban s erőltetettebben nevet, s azt kiáltja:
- Szíved is csak birtokolni vágyik!
Majd könnyek nélkül, színpadiasan zokog tovább.
Ekkor lehull a függöny, és újfent néma csend telepszik a nézőtérre.
*
A felvonást követő szünetben a férfi rágyújt egy szál Marlboróra. A nő a mellette lévő székben igazgatja a haját. Most vékony, foltozott gyolcs takarja a testét, nyakában viszont drága boát visel. Sminkasztalán ott a színpadról ellopott alma.
A nő tekintetével sóvárogva igézi, de nem mer hozzányúlni.
Színpadi kellék.
A férfi le sem veszi a nőről a szemét. Aggódik érte. Aggódik az előadásért.
Mi lesz, ha elgyengül és összeesik?
Végül megpróbálja elterelni a nő gondolatait.
- Szerinted észrevették?
A nő vonakodva a férfira tekint.
- Ugyan mit?
A férfi meglepetten válaszol.
- A csalást.
A nő semmitmondóan legyint.
- Á, nem. Fogalmuk sincs.
A férfi elgondolkodva rátámaszkodik asztalára, és a tükörben elkezdi figyelni önmagát.
Szemeit fixírozza, míg megkérdezi:
- Szóval tényleg elhiszik, amit látnak?
A nő ösztönösen elmosolyodik.
- Persze. Hisz’ még csak gyerekek.
Ekkor sercegő hang figyelmeztet, hogy az előadás két perc múlva folytatódik.
A nő tekintetében ismét megjelenik az éhség.
A következő pillanatban felkapja az almát, és jóízűen beleharap.
A férfi bosszúsan feláll székéből.
Azt a két percet már igazán kibírhatta volna.
Most már azt is el kell játszani, hogy az az alma valaha ép volt.
A nő elégedetten kel fel helyéről.
Míg a színpadra érnek, mindketten igyekeznek ráhangolódni a szerepre.
A nő kissé aggódik az alma miatt.
Megígérte, hogy vigyáz rá.
A függöny mögött már várja őket a Lucifernek maszkírozott színész.
A kanapén üldögél, és a párt fürkészi.
Látványa, hívogató, magabiztos kisugárzása megnyugtatja a nőt.
A férfit már kevésbé.
Ez nem volt a darab része.
Lucifer ekkor mosolyogva áll fel.
- Folytathatjuk a színjátékot?
A nő boldogan helyesel.
A férfi kimérten biccent.
Még egyikük sem sejti, mi vár rájuk.
*
A függöny lassan gördül fel, a reflektorok immár szemet sértően irányulnak kettejükre.
Lucifer egyúttal szélesre tárja karjait, s körbemutat.
Bemutatja nekik az üres nézőteret.
Nő és férfi egyszerre hűl el, egyszerre jajdulnak fel mindketten.
- Nem hittek nekünk! Nem hittek nekünk!
A nő jajveszékelni kezd. Kezéből kihull az alma. A férfi megpróbálja belátni az összes sort, de szemeit elvakítja a világosság.
Lucifer vidáman, a nevetéstől kicsordult könnyekkel csapkodja térdeit.
- Nincs ott semmi! Nincs ott senki!
Az utolsó hang, mely betelíti a színpadot, mélyről szakad fel a szereplők felé, visszhangozva zeng:
- Őszintén! Őszintén!
*
pctrs.network.hu
További cikkek
