Lengőajtók

Mikor felső tagozatos lettem édesanyám megengedte, hogy úgynevezett „szilveszteri bulikat” tartsak otthon. Ezen bulik kapcsán még ne az alkohol mámorát értsük, hanem egy egyszerűbb és szolid összejövetelt, ahova meghívhattam a barátaimat. Emlékszek a nevetésekre, az elmúlt évek örömeinek felidézésére, az olykori elpigyeredésekre, néhány felsős kamasz jövőről alkotott álmára. Álmokra, melyekről tudtuk nem biztos, hogy valóra válnak, hisz a jövő mindig is olyan bizonytalan dolgokat tartogat, amelyeket elképzelni sem tudunk. Végül ezen esték végeredménye mindig egy olyan meghitt és családias hangulat lett, amelyekre ma is sokszor visszaemlékszek.

Sokat gondolok arra, a megmagyarázhatatlan érzésre is, amit akkor éreztem, mikor az utolsó együtt töltött ünneplés után a számomra fontos emberek kiléptek az ajtómon. Csöndben néztem az ablakból, ahogy elsétálnak egy új kezdet felé és bennem a furcsa érzés egyre erősebbé vált. Nem akartam, hogy elmenjenek.

Csak sok évvel később tisztázódott bennem, hogy pontosan mit éreztem annak idején. Akkor jöttem rá, mikor én voltam az az ember, aki kilépett az ajtón és tudtam, hogy engem figyelnek mások az ablakból, ahogy elmegyek. Emberek, akiknek én vagyok nagyon fontos, és akiknek a szemében láttam, hogy azt szeretnék, ha még maradnék. 

Rájöttem, hogy felsősként féltem az elmúlástól, de felnőttként elég bátor lettem ahhoz, hogy nekivágjak az újrakezdésnek.

Megértettem, hogy ezt a két dolgot csak egy nagyon vékony ajtó választja el és rajtunk múlik, hogy az ajtó melyik oldalán szeretnénk állni.

Van, aki úgy dönt, hogy örökre marad az elmúlás ajtajának oldalán. Egy apró ürességgel a szívében, mert fél attól, hogy mit hoz az új kezdet. Hisz annyira szerette az elmúlt időket, hogy inkább bennük élne tovább és ezért bezárja a jövő kapuját.

Van, aki átlép az újrakezdés ajtajának oldalára és örökre lelakatolja az elmúlásét. Ők eltörlik a múltat, nem akarnak emlékezni arra, ami ott történt. Számukra mintha a régi életük nem is létezne. Csak előre tekintenek és a jövő lehetőségeit fürkészik. Mindent megtesznek az újrakezdésért, ám mélyen belül bennük is marad egy apró üresség, mert bármennyire is próbálkoznak, az ember sosem felejt igazán.

Én azonban hiszek egy harmadik lehetőségben. Abban, hogy nem választunk ajtót. Akik ezt megteszik, azok már a korábban említett mindkét ajtó oldalát megjárták, viszont ők nem akarják, hogy bármelyik ajtó is bezáruljon. Nekik nem kell kulcs, lakat vagy zár. Létrehoznak egy saját lengőajtót, mely ide-oda himbálózik az elmúlás és az újrakezdés érzése között.

Ők mikor szeretnének, leülnek a már megváltozott, de még mindig felejthetetlen barátaik közé és képesek arra is, hogy új barátságokat kössenek. Visszatérnek a régi otthonukba azokhoz, akik nagy szeretettel fordultak feléjük, majd megmutatják nekik az új, saját otthonukat. Mindennapjaik során emlékeznek az elmúlt éveikre, melyek formálták őket és eme tapasztalatokkal alakítják tovább az életüket.

Miért is fontos, hogy megpróbáljuk létrehozni a saját lengőajtónk? 

Csak gondoljunk bele, hogy manapság hány ember küzd múltbéli sérelmekkel és a jövőtől való félelemmel. Élnek bezárt ajtók előtt és lelakatolt ajtókkal a hátuk mögött.

Egyrészt, ami igazán fontos lenne, hogy a múltunkat ne lezárni akarjuk az újrakezdés ajtajában, hanem elfogadni. Akár nehéz vagy könnyű, akár rossz vagy jó volt, akkor is a miénk volt. Így egy olyan jövőt alkothatunk, amiben nem lesz megbánás.

Másrészt, ne zárjuk magunkat az elmúlás félelmének ajtaja mögé. Higgyünk abban, hogy ez nem a végső búcsút jelenti a szeretett múltunktól, hanem egy kalandosabb és reménnyel teli jövőt. Lehet, hogy göröngyös lesz, de ha nem vágnánk bele, akkor talán úgy érnénk utunk végére, hogy nem is éltünk igazán.

Csak próbáljunk hintázni a lengőajtóval hol hátra, hol előre, múltba is, jövőbe is, egyensúlyban.