8 évvel ezelőtt, egy tavaszi napon gyanútlanul megtettem életem első látogatását egy lovardába. Azelőtt nagyjából annyi közöm volt a lovakhoz, mint a zsiráfokhoz. Tudtam, hogy négy lábuk van, meg, hogy emberek szoktak ülni rajtuk. Ma már persze nevetséges számomra ez a meghatározás, de mindössze 10 évesen ez volt minden ismeretem a lovakról.
Egy "Miért is ne próbáljam ki?" kérdéssel indult az egész. Gondoltam ez is egy sport, én meg kissé mozgékony gyerek voltam (minden elismerésem a szüleimnek, hogy eszükbe jutott az, hogy gumipókkal biztosítsák, igenis végigülöm a vacsoraidőt anélkül, hogy legalább tizenkétszer felkelnék onnan) ezért, hát kíváncsian szemléltem a hatalmas szürke kancát és izgatottan vártam, hogy mikor lehetek már ott fent, a nyeregben.
Negyed óra. Körbe-körbe. Újra és újra. Lépés-ügetés-lépés-ügetés. Rengeteg új információ, sok feladat, még több dolog, amire oda kell figyelni. Csináld ezt a lábaddal, közben azt a kezeddel, figyelj a súlypontodra, a vállaidra, a derekaddal is dolgozz, később még az sem mindegy, a fejedet hogy tartod. Igen tudom, hogy sokkoló a tény, hogy mi nem "csak ülünk" ott fent és utazunk a lovunk hátán.
A szürke kanca egyenletes, nyugodt tempóban haladt velem. Talán tudta, hogy még soha nem ültem nyeregben, arról azonban fogalma sem volt, mekkora élményt adott nekem akkor. 15 perc. Csupán ennyi kellett, és bevallom túl gyorsan eltelt. Semmi kedvem nem volt leszállni onnan. De mivel nem voltam az a hisztis kislány, megsimogattam a szürke nyakát és ragyogó arccal lecsusszantam a hátáról. Tudtam, hogy még nagyon sokszor vissza fogok térni oda.
8 év telt el azóta. Nehéz lenne megszámolni, hány ló hátára raktam azóta nyerget, léptem a kengyelbe és ültem fel. Viszont mindegyikükre tisztán emlékszem. Mert minden ló más jellem és mindegyikük tanított valamit. Dallos Gyula szavaival élve: "A lovaglás egyfajta magatartásforma is, hiszen a ló megtanítja az embert viselkedni.” Biztos vagyok benne, hogy nélkülük ma nem lenne fele ennyi kitartásom, negyed ilyen gyors reflexeim, erőm, határozottságom, odaadásom és tiszteletem az állatok felé. Elképesztően hálás vagyok, hogy a mai napig lehetőségem van időt tölteni velük.
A lovaglás drága, veszélyes és nem igazi sport.
Talán ez a 3 legnépszerűbb sztereotípia.
Szóval azt mondod, drága. Persze, olcsóbb ha veszel egy ugrálókötelet vagy egy labdát. Próbálj ezektől bármiféle érzelmet kicsalni. A lovaktól kérned sem kell, mert mindig a legőszintébb módon viselkednek veled. Igen, ők is tudnak duzzogni, úgy nézni, hogy rájöjj, valamit nem jól csinálsz és lazán elsétálnak tőled, ha nem tetszik nekik a viselkedésed. DE képesek arra, hogy hozzád bújjanak, ha szükséged van rájuk, képesek kitörő örömmel rohanni a karám bejáratához, ha meglátnak, és ha olyan kedvük van, le sem tudod rázni őket, mert melletted akarnak lenni.
Veszélyes is, igaz? Az a sok felelőtlen szülő, akik rábízzák a gyereküket egy nagyjából 400 kilós, kiszámíthatatlan állatra...
Persze, hogy veszélyes, egy teljesen önálló gondolatokkal rendelkező állatra bízzuk az épségünket. Néhányan olyan magas akadályok felett repülünk át, mint mi magunk, néha a gyorsaságtól elkenődik a táj vágta közben. Na de hányan sérültek már meg sportolás közben? Fel a kezekkel. Igen, gondoltam. Minden sportban rejtőznek veszélyek, amit vállalni kell. Nem tudom, hogy a lovaglás veszélyesebb-e bármely más sportnál. Azt viszont tudom, hogy ezek a "veszélyes" állatok milyen elképesztő óvatossággal kezelik a mozgás- és szellemi sérült apróságokat, akik amint lóhátra kerülnek, nevetnek, figyelnek, szeretnek és jól érzik magukat, mert érzik, biztonságban vannak ott fent.
Végül pedig, nem igazi sport. Mert csak ülsz és a ló majd megcsinál helyetted mindent. Javítsatok ki, ha nincs igazam, de szerintem az olimpia a sportok helye. Az, hogy több mint 100 éve a lovaglás három szakága is jelen van az olimpián, elég egyértelművé teszi, hogy igenis sport. Úgy gondolom elég jó állóképességgel rendelkezem, ennek ellenére az edzőm képes csupán 20 perc alatt kifullasztani. Ahogy azt már korábban is említettem, van, hogy egyszerre 5-6 dolgot kell csinálni, ahhoz hogy a lovunk pontosan értse, mit kérünk tőle. Nem, nem csak ülünk ott.
Ha valaki huzamosabb ideig űzi ezt a sportot, pontosan tudja, hogy nem mindig kitörő örömmel és elégedettséggel szállunk le lovunk hátáról. Van, hogy bármennyire is törekszünk, nem úgy sikerül az edzés, ahogy azt szeretnénk. Mert bármilyen meglepő, nekik is vannak rossz napjaik, akárcsak nekünk. És ez rendben is van így, hiszen nem a világot akarjuk megváltani, csak jól érezni magunkat, szeretetet adni és kapni, minden nap valami újat tanulni.
De leginkább: elnyerni egy olyan állat bizalmát és szeretetét, aki menekülésre született.
További cikkek
